Temetőben járva, ebben a késő őszi gyönyörű időben, nem sietünk.

Élőkkel és holtakkal találkozunk. Én szeretek idejönni. Itt nekem a békesség szigete van. Megnyugszik a lelkem. Nincsenek indulatok. Erős fájdalmam enyhül, ha szólhatok szeretteimhez.

 

Ventigenus hangokat hall néha az ember… nagyon mélyről jövőt, vagy nagyon messze lévőt, és mégis egészen tisztán felismerem. Igen! Ez Ő! Hallom amint mondja: Isten hozott Fülcsikém. Hát megint eljöttél? És, Linuskát is elhoztad? Szia kicsim. Való neked már ide jönni?

     Emlékszem Dórikámmal körbejártuk a Kis utcát, lenéztünk a házunkba, nagyon tetszett neki. A házakat föntről látni, elbűvölte. És a templom tornya! Innen is látható. Egyszer mondtam neki, ha valaha eltévedne véletlenül, mindig arra menjen, amerre a tornyot látja. A torony felé haladva, biztosan hazatalál.
     Sétánk során a temetőnél kötöttünk ki. Könyörgőre fogta a dolgot: kérlek mama vigyél be a temetőbe, én még soha sem voltam ott. Az anyuék nem engedték meg.

     Valaha, amikor én voltam kicsiny, a gyermekek részesei lehettek a temetési szertartásoknak is, ugyanúgy mint bármi vígságnak. Ma már pontosan tudom, nem azon rendültem meg, hogy valaki meghalt, azt nem igazán értettem, hanem azon, hogy a felnőtt emberek is képesek sírni. A szüleimet, - amikor a bátyám temetése volt, ( én mindössze hat éves voltam ) - sírni látni, az maga volt a döbbenet. Hát nemcsak nevetni tudnak? Nemcsak haragudni tudnak? Ők is sírnak néha? Így vált az ember részesévé mindennek, amit tudni kell az életről.

     A temetőben épp Margit nénivel találkoztunk. Sugtam Dórikának, köszönni kell Margit néninek, mert az úgy való. Önérzetesen válaszolt: tudom én azt! Dórika nagyon jól nevelt városi gyerek. Valljuk be, ott még a temetők is mások. Ott nem kell köszönni, csak annak akit ismerünk. Így tudja ő is. De ha falun van, azonnal érzi, hogy itt másképp kell viselkedni, és köszönni annak is kell, akit nem ismer.

     Ahol most vagyunk, az az őseim temetője. Nagyon régi síremlékek is vannak itt, az ember tényleg szívesen olvasgatja a feliratokat. Próbáljuk kitalálni, vajon ki fekszik itt? Egy régi rokon talán? Vagy melyik is a bátyám sírja? Mindet megnézegetjük,. Odaérünk a katonasírokhoz.
Kérdi Dórikám miért nincs kiírva a nevük?
- Tudod, akik itt fekszenek, ismeretlen katonák, még a háborúban haltak meg.
- Úr Isten! Itt volt háború? Hallottam már arról, hogy háború volt egyszer, de hogy itt is volt, azt még nem tudtam. Azt hittem, hogy valahol külföldön volt . Na ezt majd a barátnőmnek elmesélem. Ő sem tudja, hogy itt volt a háború.

     Papókám szól ismét: Örömmel látlak kedves, de lassan majd fejezd be a temetőbe járást. Jön a tél, aludni térünk mi is, mint a természet. És majd álmodunk… Rólatok, akiket annyira szerettünk.

     Elköszöntem. Isten veled Papókám. Isten veletek. Amiután elhagytam a hatvanhárom éve halott bátyám sírját, hallani véltem őt:
Emlékszem rád, te vagy az a kisleány, akit úgy kedveltem..a neved ? hogy is hívnak? már nem is emlékszem… Marika !

Ők azok, ez meg Ő