Azt mondod: Tégy úgy, ahogyan szíved diktálja.

 

 

A szívem így szól: Mondd el neki. Mondd el neki, akkor is ha félsz, mert az ő szívét boldoggá tudod tenni.

 

Valóban azt érzem, ennél csodálatosabb, nemesebb és tisztább érzés aligha van a világon. Miért tartsam hát magamba? Te nem, de én tudom azt is, hogy miért nem mondtam el neki rögtön az első találkozásnál. Tudom, hogy fel akartam mérni, mennyire felnőtt, mennyire érett gondolkodású ez a fiú. Tudná e értékelni a jövőben, ha kiadnám neki magam. És mikor hazaérkeztem hozzád, az első gondolataim között volt az is, hogy igen, ennek a fiúnak ezt érdemes lehet elmondani. Ezt most is így gondolom.

 

És nem áltatlak sem téged sem magamat, persze hogy az utolsó pillanatig ott lenne bennem a halvány remény, talán valami olyat tudok kiváltani belőle, amiért másképp néz majd rám. Amiért kedves leszek neki. De nem ez a valószínű, tudom jól. Sokkal inkább az, hogy esetleg végighallgat, maximum megköszöni, hogy elmondtam neki egy ilyen mély dolgot. Aztán elköszönünk.

Szükségtelen mondania, hogy ő nem így érez, és amúgy is most van egy másik lány. Nem is hiszem, hogy ő fontosnak tartsa ezt elmondani, mert látni fogja rajtam, sőt mondanám is neki, “Marci hidd el, én ezt most mind nem azért mesélem el neked, mert ettől várom, azt hogy a karjaimba omolj. Kérlek értsd meg, és ne vedd rossz néven, egy pillanatra sem szeretném ha kellemetlenül vagy csapdában éreznéd magad. De ezt magam miatt most már el kell mondanom. Úgy érzem ennyivel tartozom magamnak.”

 

És értem azt is amiről te beszélsz. Hogy talán mégiscsak jobb lenne hagyni az egészet és nyitva hagyni azt a kaput. Akkor elmondom, hogy mit gondolok, mit érzek őszinte szívvel erről.

 

A kapu nem zárulna be a vallomásomtól. Ellenkezőleg, azt érzem, azzal nyitnám ki igazán. Hiszen ha a végsőkig elmennék, annyira nyitnám tágasra azt a kaput, amennyire csak tőlem telik. Az utolsó reményem, amit hozzá köthetek az az, ha helyet biztosítok magamnak az emlékezetében. És én ezt nem fogom oly módon tenni, hogy az ölébe mászok, vagy letámadom. Nem, én nem teszek ilyet. De talán ha alkalmam nyílna rá, megint tudnánk beszélgetni, maradandó emléket adnék neki oly módon, hogy elmesélem a négy éven át tartó történetet.

Ha elutasít, mert el fog, akár szavak nélkül is, elfelejteni nem fogja amit mondtam, ahogy mondtam neki. Így biztosítok magamnak egy aprócska helyet az emlékei közt.

 

És utána is várhatok, utána is reménykedhetek. Nem is tudnék mást tenni, ha csak be nem lép valaki más az életembe. Mert gondolok arra, hogy eltelik egy kis idő, pár év és beugrom neki. Beugrik neki egy kedves, helyes Pesti lány, aki szerelmet bírt vallani neki. Aki elmondta, hogy “Marci, olyan hálás vagyok, hogy te voltál az első igazi nagy szerelmem. Mennyivel lennék szegényebb, ha ez nem történik meg.”

 

Mondd, ennél maradandóbbat mit adhatnék neki? Hogyan máshogy lehetek biztos, hogy megmaradok neki emlékként?

Igen, azt még el tudom képzelni, hogy mikor már komolyan párkeresésben van, tényleg komoly kapcsolatot akar, és esetleg nincs más lány a szeme előtt, eszébe jutok. És felkereshet...miért ne tehetné meg? Én mosolyogva, boldogan szeretném neki elmesélni a történetem. Boldogan, szépen szeretnék elbúcsúzni tőle. Ebbe éppen ezért még beleférhet, hogy pár év múlva megkeres. Mi újság? Hogy megy a sorod? És? Meglátjuk mi lesz akkor..., lesz egyáltalán valami.

 

 

Hogy magyarázzam el neked? Nem vágok el semmit a vallomással. Épp ellenkezőleg érzem. Megnyitok egy új fejezetet. S vele az előzőt, a kislányos ábrándokkal telit, lezárom. Addig fogok remélni és várakozni, amíg nem jön el értem valaki más. Az a másik férfi épp úgy eljöhet értem, ha én megvallom a Marcinak az érzéseim, de úgy is ha nem. Én lennék több, ha elmondanám! Így érzem.

 

Azt már tényleg nem akarom elhinni a Marciról, hogyha összejönne a találkozás, akkor ott velem kellemetlenül, bunkó módjára viselkedne. Nem így ismertem meg, így nincs is okom ezt feltételezni róla. Nem lesz rá szükség, hogy a képembe mondja a szín igazat. Enélkül is tudom. És nem fogok ráakaszkodni, könyörögni neki, mint valami bolond. Nem alacsonyítom le magam. Sokkal inkább felemelkedem valami eddig ismeretlen érzésbe. Felnövök.

 

 

Tehát így látom én. Mosolyogva, büszkén és egyenes háttal. Elmondom neki.