Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Öreg kandalló meséje

Adalberto
Adalberto képe

Amikor megérkezett a hideg, zord idő, és odakint már napok óta esett a hó, apó begyújtott az öreg kandallóba. Alig telt el néhány perc és a szobában kellemes meleg volt. Az öregember leült melléje az odakészített kényelmes fotelbe, és becsukta a szemét. Megpróbált szundikálni, mint már annyiszor, de most valahogy nem sikerült. Az álom elkerülte, és csak csöndben üldögélt a kandalló mellett. Egyszer váratlanul, valaki megszólította. Először azt hitte az utcán beszélgetnek az emberek, és nem figyelt oda. De egy idő után a beszéd egyre hangosabb lett.

– Cudar időjárás van, ugye apó?
Az öreg ijedten kapta föl a fejét. Nem tudta, ki szólította meg? A szobában nem volt senki. A háziak is elmentek valahová.
– Ki szólított meg? – kérdezte és körülnézett kíváncsian – Nem látok senkit.
– Én szóltam hozzád – szólalt meg újra a hang.
– Ki az a én? Ki tréfálkozik velem?
– Apó, nem ismered meg a hangom? Itt vagyok melletted. Már hosszú évek óta adok meleget ennek a szobának. Még most sem tudod, ki vagyok?

Az apó a homlokára csapott, és felnevetett:

– Hát persze kedves öreg barátom, te vagy a kandalló. Hogy is történhetett meg, hogy nem ismertem meg a hangodat. Még egészen aprócska gyermek voltam, amikor édesapám megépített, hogy ne fázzunk. Bocsáss meg, hogy nem ismertem meg a hangod! Pedig mennyi csodás mesét mondtál nekem azokon a hosszú, unalmas, téli délutánokon.

– Úgy bizony – sóhajtott fel a kandalló, majd a régi kedves hangján megkérdezte apót:
– Akarod, hogy ma is mondjak neked egy szép mesét?
Az öregember szeme felcsillant, és egy kis idő után elmosolyodott:
– Azok a régi szép idők. Jó lenne újból gyermek lenni. Úgy szerettem akkor a meséidet hallgatni, a jó meleg kandalló mellett.
– Akarod, hogy meséljek, vagy nem? – kérdezte kissé türelmetlen hangon.
– Nem bánom. Úgyis ráérek. Ebben a rossz időben nincs kedvem kimenni a locspocsos udvarra. Mesélj drága barátom! Hallgatlak, mint egykor.
A kandalló megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy mesélhet. Már régen nem koptatta a száját. Pedig sok – sok évvel ezelőtt szinte mindennap mondott legalább egyet. Egy kis gondolkodás után elkezdte. Az öregember behunyta a szemét, és képzeletben visszarepült gyermekkorába, és várta a mesét.

„Hol volt, hol nem volt – kezdte a kandalló – élt egyszer egy király a kacsalábon forgó, csodálatos várában. Egyszer így szólt három fiának:
– Öreg vagyok már, ezért elhatároztam annak adom koronámat közületek, aki holnap estig a legértékesebb ajándékot hozza el nekem.
A királyfik azonnal elindultak, hogy apjuknak hozzanak értékes ajándékot. A két idősebb fiú közösen indult neki az útnak. Amikor a legkisebb királyfi megkérdezte tőlük, miért nem mehet velük, azok nevetve ezt válaszolták neki:
– Te még túl fiatal vagy, hogy velünk gyere. Nem neked való még a korona. Maradj itthon is vigyázz a libákra, hogy el ne kóricáljanak!
A kicsi királyfi megfogadta bátyjai tanácsát, és kihajtotta a libákat a közeli mezőre. Ezalatt azok elindultak a nagyvilágba. Amint másnap kihajtotta a libákat, és leheveredett a fűbe, egyszer csak az öreg gúnár a kicsi királyfihoz totyogott, és megcsípte.

– Édes gazdám, szeretnék segíteni neked. Hallottam, apád annak adja a koronát, aki a legértékesebb ajándékot hozza neki. Ha elviszel bennünket a közeli tóhoz fürödni, akkor elárulom neked melyik a legértékesebb ajándék.
A legkisebb fiú kicsit elgondolkozott, majd beleegyezett, hogy elmenjenek a tóhoz. Mi baj lehet abból, ha ezek a fehér tollú állatok megmártóznak a hűs vízben. Úgyis olyan melegen süt a Nap, mindenkinek jó lesz egy kis úszkálás a tóban. A libák boldogan, hangosan gágogva elindultak. A királyfi alig bírt futni utánuk. Amikor megérkeztek valamennyien belevetették magukat a vízbe, és egy szempillanat alatt eltűntek a szeme elől. Szegény királyfi ijedten rohangált a tó partján, és kétségbeesve kiabálta:
– Libuskáim, gyertek vissza! Nem így egyeztünk meg. Apám megöl, ha nálatok nélkül megyek haza.
De a libák nem jöttek fel a víz alól. Ahányan csak voltak mind lebuktak a vízbe. Hiába könyörgött, fenyegetőzött egyetlen egy állat sem került elő. Becsapta a gúnár, és ki tudja most már, hol vannak a libák? Bánatában leült egy kőre a parton és fejét a tenyerébe hajtotta. Sokáig ült ott mozdulatlanul, amikor váratlanul meghallotta mellette az öreg gúnár gágogását.
– Visszajöttünk édes gazdám.
– Hová tüntetek? – ugrott fel a királyfi, és azonnal leellenőrizte, hogy mindnyájan előkerültek – e. Hamarosan elégedetten konstatálta, hogy mindegyik megvan, és önfeledten úszkál a tóban.
– Nem tűntünk mi el, édes gazdám – mondta az öreg gúnár – csak leúsztunk a halak birodalmába, hogy elhozzuk neked a legértékesebb ajándékot.
Ezeket meghallva a király legkisebb fia kíváncsian körbenézett, mintha csak azt kérdezte volna: „Hol van az a ajándék? Hiába meresztgette szemeit, sehol nem látta. Ekkor az öreg gúnár szélesre kitátotta a száját, és kihányt a begyéből egy fényes aranygyűrűt.
– Ez lenne az a híres ajándék? – kérdezte kissé csalódottan – Hiszen apám kincstárában garmadában állnak ilyen aranygyűrűk. Testvéreim kinevetnek, ha ezzel állok elébük. Apám sem fog túlságosan megdicsérni a gyűrűért. Jobban teszem, ha most mindjárt visszahajítom a tóba. Már lendítette is a karját, de gúnár ijedt hangon figyelmeztette:
– Jaj, ezt ne tedd! Tudd meg, ez az aranygyűrű nem mindennapi! Ha felhúzod ujjadra, csoda fog történni.

A királyfi nem akarta elhinni a hallottakat. Ennek ellenére óvatosan felhúzta az aranygyűrűt az ujjára. Alig, hogy ez megtörtént, a tó vize kettényílt és lent a fenekén egy gyönyörű vár volt. A libákból meg szépséges tündérek lettek, akik vidáman kergetőztek a vár hatalmas rózsakertjében. Azonnal kereste az öreg gúnárt, de eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Hol vagy öreg gúnár? – kérdezte mindenhol keresve az állatot.
Nem értette, mi történik körülötte. Azt hitte, hogy csak álmodja az egészet. Bizonyára napszúrást kapott, és mindezt képzeli. Már éppen meg akarta csípni a karját, hogy ébredjen fel a kábulatból, amikor a tündérek integetni kezdtek feléje, és hívták, menjen oda hozzájuk. A királyfi tétovázva elindult feléjük. A szépséges lények közrefogták és bevezették a várba, ami olyan csodálatos volt, hogy még sohasem látott hozzá hasonlót. Egyenesen a trónterembe mentek, ahol a tündérkirály barátságosan fogadta.
– Légy üdvözölve! – köszöntötte a tündérkirály – Hallottam, mit kíván tőletek édesapátok. Testvéreid már bejárták a fél világot és minden kacatot összeszedtek, hogy ők vigyék haza a legértékesebbet. Nemsokára hazaérnek, és édesapád tőled is meg fogja kérdezni: „számodra mi a legértékesebb”. Adok neked most egy kavicsot! Mondd, hogy ennél a kavicsnál nincs értékesebb a világon. Többet most nem mondhatok, siess vissza, mert már vár édesapád és a testvéreid. Vigyázz a gyűrűre! Segítségével, bármikor meglátogathatsz bennünket.

A királyfi visszament a tó partjára. Alig, hogy kilépett a tóból a víz összecsukódott mögötte. Libái békésen úszkáltak a tavon, és az öreg gúnár ott állt mellette és mondta neki:
– Szedd össze a libákat, és menjünk vissza a várba!
Nem kellett kéretnie magát, hívogatni kezdte a libákat, akik engedelmesen köréje sereglettek. Amikor minden liba kijött a vízből elindultak vissza a várba. Testvérei nemrég érkeztek vissza a hosszú útról, és hencegve mutogatták, mely értékes dolgokat gyűjtöttek össze. Végül az legidősebb testvér gúnyosan megkérdezte tőle:
– Testvérkénk, te milyen értékes dolgot hoztál édesapánknak a libalegelőről?
A királyfi félve elővette a kavicsot, amit a tündérkirálytól kapott. Amikor testvérei meglátták olyan hangosan kezdtek el nevetni, hogy a nagy zajra a király is előjött a szobájából.
– Nem szégyelled magad? – horkant fel dühösen az édesapja – Bolondját járatod velem? Még azt mered mondani, hogy ez az apró kavics a legértékesebb a világon? Nézd meg bátyáid, mily sok értékes dolgot hoztak nekem. Takarodj a szemem elől!
A kicsi királyfi bánatosan kisomfordált a várból, és indulni akart, hogy örökre elbujdosson, de az öreg gúnár elébe állt.
– Miért lógatod az orrod? – kérdezte.
– Még kérded? Jól rászedtetek. Édesapám látni sem kíván, amiért egy értéktelen kavicsot hoztam neki.
A gúnár hangosan nevetni kezdett.
– Ezért mennél neki a nagyvilágnak? Várjál csak egy kicsit, mindjárt meglátod, hogy mi fog történni!
– Mi történhetne? – sóhajtott egy nagyot szomorúan a királyfi, és szó nélkül ott akarta hagyni a libát, de az hűségesen követte mindenhová kicsi barátját.

Azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy a kavics a királynál maradt, amit a palástja egyik hasadékába rejtette.A királyfik egymással versenyezve mutogatták apjuknak az útjuk alatt összegyűjtött dolgokat, és kíváncsian várták, hogy melyikük ajándékát válassza ki a legértékesebbnek.
– Mily szép kard – mondta, de alig, hogy kezébe fogta az éles penge megvágta a kezét. Ijedten elhajította a fegyvert. A királyi felcser csak nagy nehezen tudta bekötni a sebét.
Ez után a másik fia ajándékát kezdte el nézegetni, ami egy beszélő rózsa volt.Már úgy látszott, hogy ez elnyeri a tetszését, amikor a rózsa váratlanul megszúrta a másik kezét. Ebből is vér serkent elő, és be kellett bugyolálnia a sebek gyógyítójának. Sóhajtozva járkált a trónteremben. Bánatos volt, hogy fiai semmi értékes dolgot nem hoztak neki. Így hogyan döntse el, ki legyen az utódja? Ahogyan jött – ment nagy gondok közepette egyszer csak kipottyant a palástja réséből a kicsi kavics. Amint leesett a kövezetre, gurulni kezdett a trónszék felé. Meg sem állt, amíg oda nem ért. Ott háromszor megpördült a tengelye körül, és egy szépséges leányzó vált belőle. Olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem. A királynak elállt a lélegzete, amikor meglátta. Alig tudott szóhoz jutni.
– Ki vagy te szépséges leányzó? – kérdezte meglepődve.
– A tündérkirály lánya vagyok – válaszolta a lány – a legkisebb királyfi hozott magával, fogy bemutasson fenségednek.
– De hiszen akkor ő hozta nekem a legértékesebb ajándékot – kiáltotta el magát a király – Azonnal kerítsétek elő a legkisebb fiamat. Neki adom a koronámat és trónomat.
A legkisebb királyfit is meglepte a történtek. Nem akart hinni a fülének és a szemének. Tanácstalanul fordult az öreg gúnárhoz:
– Mondd csak öreg gúnár, te tudtad ezt?
– Hogyne tudtam volna, hiszen én vagyok a tündérkirály. Ettől a naptól fogva már te is hozzánk tartozol.

Nagy volt az öröm a várban, és mindenki lázasan készült a nem mindennapi lagzira. A másik két fiú is talált feleségnek valót a sok tündérlány közül, és olyan hatalmas lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.  A legfiatalabb királyfiból nagyon jó uralkodó lett. Egyik nap az emberek királya volt, másnap meg az aranygyűrű segítségével a Tündérországba tett látogatást. Ha szeretnétek találkozni vele, akkor menjetek el egy tó partjára, és addig várakozzatok ott, míg a királyfi fel nem bukkan szépséges feleségével és gyermekeivel a habokból! De vigyázzatok, mert ha meglátnak bennetek, akkor azonnal fehér libákká változnak!"

(kép forrása: internet)

Rovatok: 
Mese