19 óra 5 perc

  Este volt. Hűvös őszi este. Csak néhányan lézengtek az utcán. Péter komótosan ballagott hazafele. A mai nap számára nagyon nehéz volt. Tárgyalás, tárgyalás hátán. Fáradtságot érzett, figyelme lankadt. Csak arra gondolt, hogy még néhány perc és otthon van. Ott, szemben már látszik a lakás kivilágított ablaka.
Még három perc… Szaporán lépkedett, gondolataiba merülve ért az úttestre.
Hatalmas csattanás…
– Mi történt? – nem értette, honnan jött az autó. Hiszen ő nem látta. Vagy csak nem érzékelte a külvilágot? Hideg volt. Fázott. Körülötte hangos zűrzavar.
- Hívjanak mentőt! Lélegzik! – hallatszott egy hang a tömegből.
- Ne mozgassák! – szólalt meg egy úr! – Már hívtuk a mentőt és a rendőrséget!
Péter mereven feküdt az úttesten, alsó teste egy autó alatt. Vagy talán terepjáró?
- Mindegy – gondolta – ráz a hideg.
Valaki simogatta a fejét. Felnézett. Kati volt, a felesége. Köd van? Vagy csak az asszony szeme párás?
- Ne sírj – biztatta – minden rendben lesz.
– Nem fáj semmim, csak egy kis horzsolás.
Kati kényszeredett mosollyal fogadta férje nyugtató szavait.
- Igen, kedvesem. Tudom. Minden rendbe jön. Csak feküdj nyugodtan, ne mozogj, és ne beszélj.
Péter erősen megmarkolta felesége kezét.
- Ne engedd el, maradj itt velem. – kérlelte. – A gyerekek hol vannak? Tudják, mi történt?
- Nem, nem tudják. Fent vannak a lakásban, egyedül. Csak leszaladtam, mert rossz érzésem volt. És az a hatalmas csattanás… Már felhívtam anyámat, átjön.
- Igen…

19 óra 15 perc
   Az addig kihalt utca hirtelen zsibvásárrá változott. A környező épületekből kíváncsi emberek tucatja sietett az utcára. Szirénázás. Megérkezett a mentő és a rendőr is. A gázoló autó sofőrje idegesen járkált fel s alá. Még most sem tért magához. Még most sem értette, honnan került elő a férfi.
A mentőorvos a sérülthöz sietett, akinek lába élettelenül terült el az autó alatt. A várakozó csendet az orvos hangja törte meg:
- Hol érez fájdalmat?
- A hátamnál, mintha késsel szurkálnák a gerincem – hangzott a válasz.
- Végtagjain érez valami szokatlant? Bizsergést, esetleg szúró érzést?
- Igen, bizsereg a lábam. Nagyon rossz.
- Végtagjait tudja mozgatni?
- Nem tudom – nyögte elhaló hangon Péter.
- Érzi a lábán az érintést?
- Nem, nem érzek semmit. Nagy baj van, doktor úr?
Az orvos hümmögött egyet. A tünetek magukért beszéltek.
– Gerinchordágyat kérek vákuumággyal – utasította a mentőápolót. Az ágyat a sérült mellé helyezték, beállították a kívánt hosszúságot. Majd két részre nyitották, oldalanként a sérült mellé fektették. A férfit óvatosan az ágyra helyezték, és rögzítették az ágy két felét. Így már biztonságosan mozdítható volt.
Hova viszik a férjem? – kérdezte aggódva Kati.
- A balesetibe, a Fiumei útra – válaszolta halkan az orvos, majd megkérdezte:
- Velünk jön?
- Igen – volt a válasz.
Kati beült a mentőautóba, izzadt tenyerét a férje homlokára helyezte, remegve simogatta fájdalomtól eltorzult arcát.
- Nyugodj meg, kedves, most már minden rendben lesz.

19 óra 50 perc
A mentőautó vijjogva elindult. A helyszínre tódult emberek utat nyitottak és együttérzéssel fordultak az elviharzó mentő után.
- Szegény ember! – hallatszott a tömegből.
- Szegény, persze, hogy szegény, de ő volt a hibás! – replikázta egy fiatalabb, erőszakos hang.
- Hallgasson már, még ha ő is volt a hibás, súlyosan sérült, ne törjön pálcát felette! – egy fáradt, idős hang nyugtatta a fiatalt.
A rendőr, miután biztosította a helyszínt, kikérdezte az ott ácsorgó embereket. A gázoló autó sofőrje még mindig magán kívül rótta a kilométereket körbe-körbe. Beszámíthatatlan volt. A helyszínelő rendőr felvette a jegyzőkönyvet, majd a sokkhatás alatt lévő sofőrrel a rendőrségre mentek.

20 óra 10 perc
A mentő hangos szirénázással érkezett a kórházhoz. A sürgősségi osztály munkatársai már a kapuban várták a sérültet. A műtő előkészítve. A sérült azonnal a műtőbe került. Kati a váróban remélte, hogy Péter életben marad és nem lesz komolyabb következménye a balesetnek. A kínos várakozást néha-néha egy-egy telefoncsörgés szakította meg. Kati édesanyja nyugtatta, hogy a gyerekek rendben vannak, és csak annyit tudnak, hogy aput baleset érte, kórházba került, de remélhetőleg hamarosan hazajöhet. Kati anyósa, Márta idegesen érkezett meg a kórházba, dadogott, fulladt, az asztmája erős köhögésre késztette. Elfúló hangon, szinte vádolva támadt Katira.
- Hogy történhetett ez? Mondtam neked, ne hajszold túl szegényt! Most itt van az eredménye!
- De anyuka…
Márta nem hagyta szóhoz jutni. Pörölt egyfolytában.
- Tegnap is mikor ért haza? Mesélte, hogy fel akarjátok újítani a lakást és túlórázni kell, szükség van a pénzre. Hát van neked szíved? Ha nem hajtottad volna ennyire, akkor ez most meg sem történhetett volna!
Majd mérgesen levetette magát a padra. A váróteremben lévő emberek megdöbbenve hallgatták a párbeszédet. Párbeszédet? Nem is volt ez párbeszéd, csak egyoldalú monológ.

20 óra 50 perc
Kati magába roskadt, két kezét összekulcsolta, elmormolt halkan egy imát és könnyes szemmel a plafont bámulta.
- Csak most az egyszer, kérlek, csak most hallgass meg!
- Imádkozz is! – replikázott Márta. – Ha bármi történik, te leszel oka!
Kati nem válaszolt. Ismerte anyósát. Nem rossz ember ő, csak most ideges.
- Jobb, ha nem reagálok.
Lehunyta szemét és várakozott. Várt, türelmesen várt. Már órák teltek el azóta, hogy Pétert behozták és a műtőbe vitték.
- Meddig tart még? – nyilallt fel benne a kérdés. – Meddig tart ez a végtelennek tűnő várakozás? Meddig?
Kati ránézett anyósára. Márta arcára kiült a mély fájdalom. Ráncok milliói születtek pillanatokon belül meggyötört arcán.
- Szegény asszony! – gondolta Kati. Péter az egyetlen fia.
- De nekem a férjem, gyermekeim apja! Kegyetlenség lenne, ha elveszíteném! – gondolatai a múltba tévedtek. – Milyen jó volt két éve, amikor a tengerparton labdáztunk, amikor a srácok az apjuk nyakába másztak, és úgy ugráltak a vízbe. Vajon, lesz még ilyen alkalom? Istenem…

22 óra
A kórház folyosóján nem szűnt meg a zsivaj. Hiába volt már este 10 óra, a baleseti sebészeten az orvosok rohangáltak, a sürgősségiről betegágyakon tolták át a sérülteket. Kati a látványba beleborzongott. Nem is hitte volna, hogy egy nap ennyi baleset történik. És ráadásul az ő férje is itt van… vajon, meddig még? Vajon mit hoz a következő pár óra?

22 óra 20 perc
Nyílt a műtő ajtaja. Az orvos fáradt arcán mély barázdák jelezték az elmúlt órák küszködését. Egyenesen Kati felé tartott.
- Ön Kovács Péterné? – kérdezte.
- Igen, Kovács Katalin vagyok, Péter a férjem.
- Dr. Nagy Dániel vagyok. Én operáltam a férjét…
- Doktor úr, mi van vele?
Az orvos, mintha kerülte volna Kati tekintetét, szemével a földet, majd saját cipőfűzőjét pásztázta. Egy percig hallgatott, majd erőt véve magán, Kati szemébe nézett.
- Sajnos, nincsenek jó híreim. A műtét ugyan jól sikerült, most még altatjuk. A gerincnél az ágyéki idegek sérültek, és ez általában az alsó végtagok bénulását vonja maga után. Igaz, az ágyéki gerincszakaszon már nincs gerincvelő, a gerinccsatornában a gerincvelőből kilépett idegek kötege halad. Ez kevésbé érzékeny, mint maga a gerincvelő, néha emiatt többszörös durva törések mellett sincs, vagy csak enyhe az idegrendszeri károsodás. Ennek megjelenése attól függ, mi a sérülés szintje. Minél lejjebb haladunk, annál több területen marad meg az ép beidegzés, az alsó végtagoknak egyre kisebb területe bénul, de többnyire károsodik a széklet- és vizeletürítés.
Kati rémült pillantást vetett az orvosra. Nem értette, és fel sem tudta fogni a történteket. 
- Doktor úr, akkor ez most mit jelent? Ugye, nem azt, hogy véglegesen lebénul! Ugye, van még remény a gyógyulásra? Kérem, nyugtasson meg! Kati könyörgőre fogta a hangját.
- Most az a dolgunk, hogy várjunk. Ma éjszaka az intenzíven tartjuk, s ha nem lesz komplikáció, akkor van reményünk. Egyelőre annyi biztos, hogy jó ideig kerekesszékre lesz szüksége. De azt javaslom, menjenek haza, pihenjenek le, és holnapra talán többet tudunk.

22 óra 30 perc
Kati fáradt mosollyal az ég felé tekintett. Onnan várta a csodát. Majd lassú léptekkel anyósához indult, karon fogta, gyengéden átölelte, biztató szavakkal nyugtatta:
- Menjünk, anyuka. Most nem tudunk többet tenni. Holnap visszajövünk és okosabbak leszünk.

23 óra 10 perc
Otthon semmi sem volt olyan, mint az előző napon. Mintha a két nap között egy hatalmas űr tátongana. Az aggódás és a fájdalom nyomokat karcolt a falba. Még a tárgyak is segítségért kiáltanak. Kati, amennyire erejéből tellett, megnyugtatta a gyerekeket, lefektette őket, majd a tágas nappali sötét kis zugában megbújó kanapéra kuporodott, lábát maga alá húzta, átölelte a díszpárnát és elszundított. Álmában valahol nagyon messze járt. Rémálmai voltak. Felsejlett egy régi emlék, amikor még a gyerekek óvodába jártak. Régen volt. Egy kis újpesti magánóvoda a város szélén. Aztán hirtelen mindennek vége lett. Péter egy nap indoklás nélkül nem vitte többet óvodába a gyerekeket. Rémlett, valamit motyogott, valami betegséget említett…

7 óra 40 perc
Hirtelen ajtócsapkodásra ébredt. Riadtan pillantott a beszűrődő fény felé, szeme elhomályosult, a világosság elvakította. Anyósa állt előtte, most már lenyugodva, higgadtan.
- Mennünk kell, Katikám! Már biztosan magához tért.
A félórás út a kórházig hosszú éveknek tűnt. Aztán az épületben a fertőtlenítő átható szaga, a rohangáló nővérek, az idegesen fel-alá járkáló rokonok, ismerősök… minden, minden olyan zűrzavaros volt. Kati izgatottan indult az intenzív osztály felé, de egy nővér az útját állta.
- Asszonyom, oda tilos bemenni! Kérem, várakozzon itt, a folyosón. Nagyvizit lesz, de vizit után beszélhet az orvossal. Tudja az operáló orvos nevét? Hogy hívják a beteget?
Kati ijedten megtorpant, zavarában csak dadogni tudott.
- Igen, igen… A férjem… Tegnap hozták be, balesete volt. Kovács Péternek hívják. Az orvosa neve? Egy pillanat… Igen, dr. Nagy Dániel. – rémlett fel az orvos neve.
A nővér a pulton elhelyezett kartonokban keresgélt, majd együtt érzően megjegyezte:
- Igen, még itt van az intenzíven. Várjanak, a doktor úr hamarosan végez a nagyvizittel, és tőle mindent megtudhatnak.
Kati és anyósa kényszeredetten letelepedtek a kissé kopott, egymással összekötött műanyag székekre. Minden apró mozdulatukra a szék nyikorogni kezdett. Zavartan körülnéztek, de senki sem törődött velük. Csak várakoztak türelmes türelmetlenséggel.

10 óra 10 perc
Végre megjelent az orvos. Kezében tartotta Péter kórlapját. Szavai csendesek voltak, megnyugtatóak. De mégis, amit Kati ebből megértett: Péternek kerekesszékben kell tovább élnie az életét. Gyógytornák sora vár rá. Nem tudni, mennyi ideig…

Három évvel később
Három év telt el Péter balesete óta. Lassan a család élete is rendeződött, új kerékvágásba lépett. Alkalmazkodtak az új életstílushoz. Péter munkahelye megmaradt, bár a külföldi utakról le kellett mondania. Nem volt egyszerű, de akaraterővel és kitartással leküzdött minden nehézséget. Lelkesen vett részt a gyógytornákon felesége támogatásával. Állapota sokat javult, de lábra állni még nem tudott.

2020. augusztus 2.