Ági befejezte a nyolc általánost, a gimnázium előtt a nyári szünetben, elment a nagymamájához nyaralni. Boldog volt, hiszen abba a gimnáziumba vették fel, ahova anyukája is járt! A nagyszülők mindent megtettek, hogy egy szem unokájuk jól érezze magát. Kényeztették, babusgatták, pedig már a 15. évében járt. Nagyon boldog volt, barátokat is szerzett. Egy hónap múlva az apukája elment érte, hogy hazahozza.
    Haza felé egy kamion jött velük szemben, a kocsi kisodródott, majd felborult, hármat bukfencezve egy fának csapódott! Apukája nem élte túl a balesetet, Ági nagyon súlyos sérülést szenvedett, a fején és a szemén. Sajnos a bal szemét el kellett távolítani és a jobb szemének javulására sem sok esélyt adtak az orvosok. Pedig mindent elkövettek annak érdekében, hogy valamit lásson!
    Az anyukája azonnal bement a kórházba és ott volt mellette, a kezét fogta, de nem sokat tudott vele beszélni, mert nyugtatták. Amikor felébredt, csak zokogott és alig tudta kimondani:
- Anyukám, vége az életemnek! Mi lesz így velem vakon? - Anyukája ráborult, s mindkettőjüket rázta a zokogás! Próbálta nyugtatgatni, de nem sok sikerrel.
-  Imádkozzál kislányom, a Jóisten megsegít! -  Ági a zokogástól alig tudta kimondani:
- Imádkozni fogok, anyukám! - A nővérek sokáig emlegették, hogy mennyire szívbe markoló volt a látvány!
     A temetésre nem engedték ki. A nagyszülők is összeomlottak, hiszen a fiúk meghalt, az unokájuk megvakult, a nagymamát sokkos állapotban szállították kórházba!
    Ági több hétig volt kórházban. A jobb szemére nem látott, csak fényt érzékelt. Az anyukája teljesen kiborult, ami természetes ekkora tragédia után. Nagyon lefogyott, pszichológushoz járt, naponta ment hozzá, és próbált lelket önteni belé. Olyan jó munkahelye volt, hogy sikerült három hónap fizetés nélküli szabadságra menni. Ágit hazaengedték és jött a nagy kérdés: a hogyan tovább?
    Barátai sem hagyták magára ebben a nehéz helyzetben. Anyukájával sokat beszélgettek.Meg kell  tanulni vakon élni és továbblépni, akármilyen nehéz is lesz! Persze ezt tudta Ági és anyukája is. Mindenekelőtt lelkileg kell, hogy túl legyen a szörnyű tragédián! Jártak pszichológushoz mindketten, sőt még egy vakokat érintő rehabilitációra is.
   Ági idegenkedett a fehér bottól, pedig szükség lesz rá, az anyukája nem tudja állandóan kísérni. A  lakásban már elboldogult, meg kellett tanulnia, hogy a bejárati ajtótól balra és jobbra, hány „órára” helyezkednek el a bútorok. Nagyon fontos tudni, hogy a polcokon mi hol van, a legfontosabb az volt, hogy nem szabad átrendezni, mert akkor nem találja meg és ez nagyon rossz hatással lenne Ágira. Meg kellett tanulnia, enni és inni, vizet tölteni a pohárba. A mutatóujját a pohár belső széléhez kell tenni, amikor önti a folyadékot. Ha az asztalra teszi, a kisujját a pohár, vagy csésze aljára kell tenni, és úgy letenni az asztalra.
     Még nem mert kimenni egyedül az utcára, mivel úgy érezte, hogy mindenki őt nézi. A botot felírták a szemészeten. Meg kell tanulni az önálló közlekedést, ami nem tűnik könnyű feladatnak. Lépésről-lépésre, a botot maga elé nyújtva, hogy nincs-e akadály előtte, valamint oldalra is figyelni kellett! Napról-napra jobban ment. A lépcsők jelentették a legnagyobb kihívást! De még mindig szégyellte a fehér botot!
    Kell egy oktató, aki ismerni a pontírást! Hiszen Áginak meg kell tanulni a Braille írást. Találtak is egy látássérült lányt és Ági elkezdett tanulni. Először nehezen ment, de a szorgalom, meghozta gyümölcsét. Vakíró gépen és pontíró táblán megtanult írni! Kapott beszélő órát, beszélő lázmérőt és beszélő vérnyomás mérőt is vettek. A számítógéphez telepítettek beszélő egységet, ami először Ágit nagyon zavarta, de lassacskán megbarátkozott vele.
     Még mindig sokat sírt, főleg éjjel. Álmában látta a színeket, a madarakat és mindent! Reggel mikor felébredt sötét volt a világ, ez a szomorú valóság! Gyakran imádkozott. Az anyukája mindig tudta, milyen volt az éjszakája, ő is sokat sírt. Elvitte Ágit a nagyszülőköz, de nem bírták ki sírás nélkül. Ági vigasztalta őket, hogy jól van. Egy kicsit megnyugodtak.
     Eljött a szeptember és gimnáziumba kellett menni. Teljesen kétségbe volt esve, hogy hogyan fog az iskolában boldogulni? Szerencsére a bejárást megoldották, anyukája kocsival vitte az iskolába és hozta haza. A szomszéd utcában lakott a legjobb barátnője, Zsuzsi. Ő gyengén látó volt. Őt is felvették a kocsiba és így mentek be az osztályterembe. Speciális iskolában tanult, ahol mindenkinek volt kisebb nagyobb sérülése.
    Azon idegeskedett, hogy hogyan fogják fogadni az osztálytársai és a tanárok? Nagyon bízott abban, hogy nem sajnálni fogják, hanem segíteni mindenben! Legnagyobb meglepetésére így is történt. Segítettek a padhoz menni, leülni. Sokat tanult a látássérültektől, főleg azoktól, akik olyan állapotban voltak, mint ő. Megpróbált arra gondolni, hogy sikerülni fog beilleszkedni osztálytársai közé. Ezt a félelmét az osztályfőnök azonnal eloszlatta, ugyanis az első óra osztályfőnöki volt. Elmondta, hogy itt mindenki sérült,  majd elmesélte azt is, hogy Ágival mi történt és kérte az osztályt, hogy segítsen mindenben. Előző nap az anyukájával bement az iskolába és részletesen elmondtak mindent az osztályfőnöknek. Mindenki nagyon kedves volt, és segített. Ági vitt magával hangfelvevőt, fel tudta venni az anyagot. Nagyon nehezen tudta megszokni, hogy nem lát!
     Zsuzsival mindent át tudtak venni, így Ági tudott készülni az órákra. Sokat segített a számítógép használata is.
     Telt múlt az idő, egyre jobban elfogadta az állapotát, hogy ő látássérült. Érezte, hogy hallása, tapintása és a szaglása kezd kifinomulni.
    Jártak a látássérültek klubjába, amikor beléptek éppen egy vak zongorista játszott, a többiek énekeltek, táncoltak és beszélgettek. Ági sosem gondolta volna, hogy így is lehet élni, jól érezte magát köztük. Ekkor döbbent rá, hogy így is lehet teljes értékű az ember!
     Már ritkábban volt az az érzése, hogy mindenki őt nézi, bér még mindig félszeg volt kissé.
Imádta a kutyákat. Beadta a kérelmét egy vak vezető kutyáért. Meg is jött az értesítés, hogy elfogadták a kérelmét. Csepelre kellett menni, a kutyaképző iskolába. Izgult, hogy el tudják-e fogadni egymást a kutyával?  Rendben ment minden. Hat hónap múlva hozta haza Rexet.
 Már vele ment mindenhova, jól megértették egymást. Sikeresen leérettségizett kitűnő eredménnyel! Az érettségi bankett után, amikor hazament nyakába borult az anyukájának és azt mondta: - Anyukám! Én olyan boldog vagyok! Te is légy az, hiszen látod, hogy vége a szomorúságnak, és szép napok jönnek!  Ne sírj! - mondta.  
- Kislányom, most örömömben sírok. -
    Ági sikeres ügyvéd lett, férjhez ment és boldogan él férjével és két tündéri gyermekével! Most már ő ad tanácsot másoknak.

Nyírbogdány, 2016. május 14.