A tegnap így szólt: "Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar."

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Én sem vágytam soha másra,
Gazdaságra, palotára.
Egyre vágytam szeretetre,
Egyre vártam, igaz hitre,
Hol a hit és hol a béke?
Mért nem futunk zöld mezőre?
Mért nem látunk, mért csak nézünk?
Este, reggel miben hiszünk?

Szél zúg az utcákon...
Bennem csendesül a vágy.
Már miért is futnék oda,
hol rám senki sem vár?
Múló időmet nem adom el,
ne vesszen pokolba lelkem!
Míg vagyok a Földön,
szépre, jóra emlékezzem.
Széttépett lelkemet
meddig biztatám?
Az utolsó percig,
míg bele nem fáradám!
Fogadj hát hűséget
magamnak, én szívem,

Veled elmennék a világ végéig,
lelógatnánk beteg lábainkat,
boldogan ölelnélek, csókolnálak,
elfelejtenénk mindazt, ami bánt,
mindazt, ami fáj!
Csak Te és Én,
megszűnne körülöttünk minden,
egymás boldogsága
a fontos nekünk,
más nem!
Már nem vagyunk húszévesek,
életünk nagyrészét már leéltük,
sok mindent átéltünk,

(Gombás Ferencnek, unokaöcsémnek, Svájc)

Tavaszi szél öleli a fákat,
Törzset hajlít, töri az ágat.
Viszi magával a virágot,
El akarja nyelni a világot.

A tenger is most hangos,
Vize tajtékozik, habos.
Nem akarja, szelek uralkodjanak felette,
Napsugár ragyog fel, szelet elcsendesítve.

Hol vannak a gyökereink,
oly messzire nyúlnak,
van számunkra üzenete 
ennek a régmúltnak?

Tanulunk a hibákból,
okos józanságot,
vagy kergetjük továbbra is 
a múló délibábot?

Évszázadok kerekét
meddig forgatjuk,
rongyos az ülepünk,
meddig titkoljuk?

Hermina Buzgó Révész
Szlovákiában

Csenget a postás, levelet ad,
Borítékban egy kis csomag.
Telefontartóval, szív is benne,
Aki küldte, szívből tette.

Csenget a postás, örömet hoz,
Egy régi, jó barát rád gondolt.
Segíteni akar neked,
Gyorsan küldte, szívből a levelet.

Még várok egy halk, csendes szóra,
egy szívhez szóló, reményt adó szóra,
melytől a gond elszáll,
s a sötét felhő is eltűnik,
mely felettünk a csendre vár,
majd gyorsan továbbáll!
Kitisztul az ég,
és a tavaszi napsugár elhozza
a tiszta, ragyogó fényt,
és a fájó szív megbékél.
Tavaszi virágok illatát hozza

Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,

Ha felhő lennék magas kék égen,
Szállnék, repülnék szabadon, szépen
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna,
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva.

Ha esőfelhő lennék, sűrű cseppekben esnék,
Isten áldása lennék.
Minden vetést, virágot jól megöntöznék,
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék,
Rossz felhő társaimmal összezörrennék.

Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.