Megint lángol ez a szív érted,
pedig egyszer már álljt parancsolt,
de talán te végre átérzed,
ami engem is felkorbácsolt...

Nő vagyok, egyszerre szelíd, kedves, de vad, 
Két karom tárom, ha ölelésem kéred,
de bezárkózom, ha nem érzem bizalmad,
s félek, ha csorbát szenved őszinteséged.

A nő olyan, mint a hóvirág,
az újjászületés hírnöke,
karjában kitárul a világ,
méhében a jövő gyermeke.

Gyere bátran, és kérdezd meg őket...
ki tartja össze a kicsi családot,
ki simítja gondban ülő homlokod...
kérdezd hát, mért szeretjük a nőket?

Kicsi kamillavirág a kezemben,
mosolygó szirmai biztatnak engem:
- Csak kérdezd meg, mi válaszolunk, ne félj,
jöjj, tépj le bennünket, és aztán remélj,

Kinyújtják még dermedt karjukat a fák,
kopott ruháját zöldre váltja a rét,
fejét ingatja sok kacér hóvirág,
hófehér leplét levetette a tél,
mosolyg a természet, virít a sáfrány... 
köszöntünk Tavasz, végre, hogy eljöttél!

2019. február 12.

Látod, gyönyörű, fényes az éjszaka,
nézd a csillagok táncát fenn az égen,
végre eljött a szerelem évszaka,
kell, hogy szerelmünket most újra éljem.

Amíg kisgyermek voltál s bánat ért,
sokat sírtál, bömböltél mindenért.
Bebújtál édesanyád ölébe,
biztonságot nyújtó menedékbe.

Egy kicsit, merészen, elkalandoztam,
éreztem, szűk lett minden körülöttem,
nem akartam mást, épp csak azt gondoltam,
hittem, az évek nem múlnak fölöttem.

Csillagtalan volt aznap az éjjel,
a hold fénye is csúnyán elkopott,
a sötét eget néztem, nincs fényjel
és a reménytelenség elfogott.

Két szemednek rabja lettem,
kék szemedben, jaj, elvesztem,
szemed tüzében elégtem,
szemedbe, hogy belenéztem. 

Átölelsz... két karod körém fonod,
érzem közelséged, bőröd, arcod,
jó ez az érzés, az ölelésed,
szemed csillogása, közelséged.

sötét fellegek gyűlnek az égen,
lassú eső áztatja a tájat,
megtisztul a föld, a fa, a lélek,
körbevesz a friss illat, szétárad

Fekete fellegek, hogy gyűltek,
majd fejünk felett tornyosultak,
ijesztő habdunnának tűntek,
ahogy a magasban vonultak.

Fáj, nagyon fáj, ami velünk történt,
és biztos nem múlik el nyomtalan,
bárhogy szerethetsz, lelkem tükörként
tekint rád, de érzem, bizonytalan.

hallgatom, ahogy kis szobám falán
halkan lecsorog vádlón a magány
néma bűneim visszaköszönnek
utat adva bánatnak, közönynek

Az embereket bámulom sokszor,
közönyös, unott, fásult arcukat,
és próbálom megérteni olykor,
honnan ered e néma indulat.

szép szemed szíved tükre
s ahogy reám tekintesz
szikrát szór szerelmünkre
s heves lánggal körülvesz