Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?

Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.

Nap égette föld
berepedezve kiált
nincs egy csepp eső

Nyári napsugár
fényében perzselődik
megég a határ

Ötven éve együtt ültünk,
fegyelmezetten, vigyázzba,
beléptünk egy idegen,
egészen új világba.

Szabad élet Isten veled,
kötelesség kezdődött,
leckeírás, sok magolás,
a tudás ebben rejtőzött.

Egymást végül megismertük,
padtársat és barátot,
voltak köztünk, míg tanultunk,
jobb és rosszabb diákok.

Emlékezek, neked szól unokám e költemény,
Mikor első osztályba mentem én.
Kicsi voltam, de határozott,
Édesanyám mondta, sok meglepetés vár ott!

Óvodában szépen sorba álltunk,
S várva várt csodára, iskolára vártunk.
A csoda bekövetkezett!
Én voltam a sorban az utolsó, a legkisebb.

a pad, a víz és a holdfény
csodás volt, ahogy öleltél
még lányka voltam, s te legény
bennünk nyár volt, kinn hideg tél

fogtad a kezem, rám néztél
szemedben fény csillant s remény
egy perc alatt megigéztél
s a hold játszott a tó jegén

Sötét szobában mélységes csend az úr,
nehéz a lég, a tüdő sípol és szúr.
Halkan suhan egy sóhaj, mely vágyakozással teli,
oly halk, hogy alig hallani.
Még dobog a szív és reménykedve vár,
hisz benne örökre már,
hogy talán még valaki rátalál.
Kicsi az esély, mert ő kalitkába zárva él,
ezért reszket, ezért fél.

Gyerekek vagyunk az élet homokozójában,
Vihogunk és sírunk e szép nagy világban.
S míg az óvónéni nyugtató szólamot dalol,
Szemünkbe kavarog az istenverte por.

A kis lapáttal halomra szedjük kincseink,
És látjuk elsuhanni bozontos, fakó éveink.
Szaladunk, ha megjött a drága nagymami,
S mutatjuk, mily szépen csillog a kutyakaki.

Honnan jöttem, s hova tartok,
Fejemben a sok miért.
Kérdem. Tőlem mit akartok,
Hisz fizettem a holnapért.
Lehúz a semmi, nehéz az út,
Korhad vállamon a kereszt.
Sorskönyvemben lapozgatok,
De megírt sorsom nem ereszt.

Éld boldogan az életed,
szárnyalj, ha megteheted,
oly rövid e földi lét,
s oly nagy a tét,
tartalmas életet élj,
hogy legyen utódaidnak
miről mesélj!

Ha megszületik az unoka,
ha először ölelik,
nevetnek, örülnek,
de hullanak könnyeik.

Ha járni kezd, beszélni,
vagy ha megetetik,
de akkor is, ha elalszik,
ők pedig figyelik.

Az első és az utolsó
óvodai napon,
sírnak a ballagáson,
a csajos pillanaton.

kezem a kezedben
szívem a szívedben
arcom az arcodon
s míg lehet, csókolom

2024. augusztus 27.

Szól a kakukk ébredjetek!
Vadgalamb is ezt turbékolja,
Jó reggelt, hisz felkelt a nap!
Hét ágra sugarát nektek szórja.

S felébredek, hisz itt a nap virradata,
A természet az embereket így csalogatja.
Pedig vasárnap van, oly jó egy kicsit pihenni!
Ilyen szép hívó szóra, fel kell hát kelni!
Nincs mit tenni!

Morzsa kutya szomorkodott,
tegnap kicsit jobban látott,
mi történt ma vajh ővele,
hova lett az éber szeme?

Csetlett-botlott napokon át,
nem láthatta a gazdiját.
Homályos lett körülötte
fű, fa, virág, jaj, mi lelte?

Szaladt rögtön Cicuskához,
a legjobbik barátjához,
kérdezgette csendben tőle,
mért bújt el a nap előle?

A mai napig visszamennék,
A mai napig várok rátok,
A mai napig hiányoztok.

Mutatnám hazafelé a járdán,
Engem hazaváró Anyám ablakába,
Ötöst kaptam az iskolában.

A mai napig egyből mennék,
Elbújva a hátsó kis szobámban,
Múltba révedve és csak Rátok várva.

Káposztásmegyer, 2024. augusztus 26. 

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit.
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.