Mikor a sínek sehová nem vezetnek,
és elcsitul a gének halálos harca,
boldogok azok, akik már nem érik meg,
világunk hogy ítélte magát kudarcra.

Nem lesznek majd zászlók és fennkölt himnuszok,
a művészet, a múltunk a semmibe vész,
minden a szent-anyagcsere körül forog,
mítoszaink elsöpri a globális ész.

Birodalmi jégtáblák törnek, ropognak,
az új népáradat falakat összetör,
az Isten mintha már rémeket álmodna
hasonmás művéről, a bűnös emberről.

És feldúlva az erdők és a ligetek,
a talmi csillogás sem tompít fájdalmat,
vastagodik rajtunk a mérgező réteg,
amit imádság már rólunk le nem moshat..

Nem vagyok jajgató és vészjósló vátesz,
de kinyitotta szemem egy hályogkovács,
a mérlegem nyelve pontos és hiteles,
kockás papír, számok, nem sötét látomás.

Nem lesz majd, kit érdekelne és tudná,
ki volt Ady Endre és nem lelik a sírját,
könyvtárak, templomok porlanak hamuvá,
valahol, valakik nagyon így akarják.

Bárgyúság, közöny az idegen arcokon,
most a Nyugat alkonya temet el minket,
piactérré vált az új magyar Helikon,
már az is boldog, aki ezt nem érte meg.

2013. 12. 28. 

A cím Kányádi Sándor Vörös villamos című versének egyik sora.