Magyarerő.hu

     Történt egy napon, hogy Féktelen vágtázott körbe-körbe a karámban. Egyszer-egyszer a hátsó patáival megrúgta az oldalát, mert nem volt türelme kivárni, hogy kiengedjék őket a legelőre. Úgy gondolta, hogy őérte történik minden. és ha sokat simogatták, dicsérték, akkor bármit megtehet.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

     Egyszer, régen, született egy csodaszép kiscsikó egy hatalmas ménesben. Nehezen jött a világra, sok szenvedés árán. Az édesanyja mégis nagyon boldog volt, hogy végre megszületett és ott tudhatta maga mellett. Teltek a hetek, hónapok.

     "Olyan szegények vagyunk, hogy a bolhák is átjárnak a szomszédba, ha enni akarnak." - Apja szokta mondogatni, közben nevetett, de a szeme szomorú maradt. Tarisznyájából egy alma, körte, pár szem szilva csak előkerült esténként, amikor jött haza a földekről, ahol napszámba kapált, kaszált, mikor mit kellett.

Már sárgák, barnák a falevelek,
A természet nagy festője festeget.
Száz sugárban ragyog a nap,
Kölcsön adott meleg napokat.
Fényét szórja a napsugár,
Távolban a Fertő tó ködhomálya,
S Ausztria hegyeinek vonulata.
S a ragyogó nap átölel minket,
Utolsó áldása az égnek.
Elvarázsol minket a táj,

     A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is.

A táj aranyruhát ölt,
szellő szövi szelíd dalát,
levelek közt halk zene,
hallgatom az ősz búcsúját.

A szél messze sodorja
a megmaradt emlékeket,
az álmokat csillagok őrzik,
mint doboz a fényképeket.

Fák alatt a nyár eloson,
ködöt terít a hűvös hajnal,
sarkunkban már itt a tél,
hideggel és kemény faggyal.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.

Hogy mi végre jöttem,
már csak gyanítom.
Hogy miért vagyok még itt?
Már rég nem tudom...
Kitéve viharnak, szélnek,
az ablakomon csurgó,
koppanó esőnek...

Ha keresnél:
Ott vagyok az őszi elmúlásban,
a viruló és hervadó virágban.
Az erős és bágyadt napsugárban,
a télben, a tavaszban, a nyárban.

Ha keresnél:
Ott vagyok a csillagos égen,
az aranyszélű bárányfelhőben
Ott vagyok az áldott könnyeidben,
csak értem ne sírj, mert azt nem
szeretem.

Üvegpaloták nőttek fel az égig,
A régi házakat csendben elfelejtik.
Utcákon léptek visszhangja kong,
Felfal mindent a kemény, hideg beton.

Képernyők fénye arcokat világít,
De szem a szembe már ritkán tekint.
A rohanás lett az új vallomás,
S ingyenes lett a teljes agymosás.

Árny szalad a holdvilágban,
suttogása a széllel érkezik,
ablakomhoz csendben lopózik,
az álmok kútjából merítkezik.

Örülök, hogy újra látom,
szeme fénye, mint a csillag,
titkot suttog, alig értem,
halk szavai megnyugtatnak.

Őszi lombok közt járok majd, mint a szél,
ha már nem leszek.
Hallgasd az erdőt csendben,
s meghallod,
minden hulló levél ősszel rólam mesél.

De akkor már nem suttogok füledbe rímeket,
ott láthatod majd az avarban örökké táncoló szívemet.

TM