Szemei pásztázták a téli tájat,
Keresve, kutatón nézett szerteszét.
Hallgatva az erdő, magányos csendjét,
Amit a madár is, gyakran elkerült.

A levegőeget egy sas szelte át,
Vágyta, bár kerülte a találkozást.
Emlékeiben lévő ifjú farkas,
Bátor szívét, erősen fogó hatás.

Gyakran imára kulcsolja kezeit,
A ráncosodó, naptól cserzett kezét.
Halványan, derengve, lebeg előtte,
S egy harcoló farkast idéz emléke.

Egykor régen, mikor ifjú titánként,
Éles látása, tüzes vére dobolt,
A patak vizével, jéggel sodródott,
Melynek partján egy aprócska farkas ült.

Elhagyva hamar, a folyóvíz medrét,
Kezei bátran, s lágyan vette fel őt.
Apró lábai ijedten meredtek,
Csak kalimpáltak, nem menekülhettek.

Fogait jó mélyen bőrébe véste,
Tű élesek, az éhes, apró fogak.
Téphetné bőszen, s meggondolatlanul,
Viharvert kabátját, bőrét, akárhol.

Adj ennem! Kérte, s áhítón vinnyogott,
Az ember, máris tarisznyájába nyúlt.
Tegnapi morzsa, talán akadna még,
Mi, ennek az apró jószágnak elég.

Hazavitte. Kegyetlen, hideg tél volt,
Mellkasánál, a kis gombóc, reszketett.
Dideregve vetette rá szemeit,
Őzgidák réme, aki most, rettegett.

Féltőn nevelte, óvta, vajon mitől?
Hatalmas, erős és félelmetes lett.
Vadsága nem múlt, sőt felerősödött,
Kit ezért aggódva, útra engedett.

Sok év telt el, már e téli nap óta,
Párszor, távolból keveset láthatta.
Keze tétován, integetett némán,
Mikor látta, a hegycsúcsok tetején.

Számtalan, sok gondolata volt vele,
Emlékeivel, sokszor gondolt bele.
Amikor vágyón, a távolba  nézett,
S hallgatta az erdő, riadt vadjait.

Elnyelte farkast, az erdő neszei,
Puha tappancsok, merész zörejei.
Ordas volt ő kelme, vadászó, s szabad,
Engedelmesség, nem lehetett szavad.

Az ember, aki látta, sokat várta,
Könnyeit nyeldesve, erdőt kutatta,
Ekkor, fa ága reccsent meg mögötte,
Az idő eltelt, s azt észre sem vette.

Hátra fordulva, szíve nagyot dobbant,
Ott állt, nézett fel reá,  akit rég várt.
Szemeiben a vadság tüze égett,
Most mégis láthatta, erős farkasát.

Ekkor izom feszülve, mellé lépett,
Fejét lehajtva, tétován vicsorgott,
Megszólította, a hangra felfigyelt,
Szél vitte hozzá, a teste illatát.

Szemeiben a felismerés, villant,
Körbe járta,  szaglászva, e kedves lényt.
Ismerős kéz, mely feléje nyúlt ismét,
Emlékeztet sok jóra, amit kapott.

Nem késlekedve most már, bátran ugrott,
S a "gazda" ölelgető karjába bújt.
Melegsége, a szoros ölelésnek,
Bénító érintése a léleknek.

Hát, nem feledtél el? - kérdezte tőle.
A farkas nyüszítve nyalta a kezét.
Szíve mélyén az emlékét idézve,
Csodás találkozás örömét élte.

Sohasem feledve azt a pár percet,
Mikor ember, s farkas lelke összeért.
Szövetséget kötöttek azok nyomban,
Mely ebben,   az  ölelésben, benne volt.

Ekkor, távolból, sóvárgón figyelte,
Amint régmúlt időre emlékezett.
Úgymint régen, a farkast, és az embert,
Újra együtt látta, s múltban volt, megint.

Kölyökként, a sas fióka járt már ott,
A háznál,  zord időben befogadott,
Együtt nőttek ők, a  farkas a sassal,
Emiatt szerették egymást, rendkívül.

Fejük fölött, mint régi szép időkben,
Ismerős sas madár, kering merészen.
Figyelve a völgyet és a hegyeket,
Hol a  három  ,,barát" együtt megpihent.

Szemeit tágra nyitva kémlelt, figyelt,
Hatalmas szárnyával, mókásan legyint.
A távoli otthonában, apróként,
Farkas a  sassal, barátságot kötött.

Újra együtt ! -E kép néztek egymásra,
Az ember, a kis csapatra rátalált.
Kezeit összekulcsolva, suttogott,
Szája, szíve,  hálát  rebegett, megint.

Célját elérte, lépett volna tovább,
A szemeiben, régi fény ragyogott.
Megvilágította,  az életének,
Barázdás, és örömteli napjait.

Sokáig nézte, amint távolodott,
Vajon látlak e még újra ó, megint?
Szemein, sűrű fátyolként, hullt alá,
Édesen keserű, örömkönnyei.