Az anyák éjjel sírnak,
mert akkor a könnyek,
szabadon folynak,
hangtalan, néma reszketés,
nem hallik csak óra ketyegés.
Párnába hulló gyöngyök,
fájón tenyérbe vájó körmök,
csendesen, mert mindenki alszik,
csak a halk lélegzet hallik.
Az anyák éjjel sírnak,
mikor senki sem látja,
csak a holdfény simítja arcukat,
mert lehullik róluk az álca,
akkor nem látni gondjukat.
Álmok helyett előjön a bánat,
lopott percek pihennek mellkasukban,
az elrejtett sóhajok felhője,
könnyezik az éjszakában,
hogy ne lássa senki a repedéseket,
melyek a szív mélyén futnak,
mint hajszálvékony, láthatatlan utak.
Az anyák nem beszélnek könnyeikről,
csak teszik a dolgukat,
mert szeretetük
erősebb a tegnap terhénél,
a fáradtságnál,
és hitük nagyobb a napvilágnál.
Ha újra leszáll az éj,
ők őrzik azt a világot,
csendben, sötétben,
ahol csak a hold tudja,
hogy sírnak az éjszaka csöndjében.
Akkor saját darabjaikat szedik össze,
hogy a reggel újra egész legyen,
mellkasukban hiába dörömböl a szív,
arcukon csak mosoly terem.