Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Borókás karácsony

futoinda
futoinda képe
-Kisfiam, sütnék én kalácsot is nektek, úgy mint régen, holnap itt lesz a kis Jézuska ünnepe is, szeretetünkben itt lesz velünk az biztos, mert a szeretethez nem kell más ajándék, de egy valami nincs, ami nélkül kicsit hiányos lesz a karácsonyunk ,fánk nincs, karácsonyfánk!-- mondta Édesanyám, azokban az ínséges években, amikor egy kivágott husángért megbüntették az embert.
     Karácsonyfáról meg álmodni se mertünk, mert a piacon árult zöld fenyőgallyakat is összeszedték a piaci rendőrök, Salgótarjánban, a "vörös" Tarjánban, ahogy akkor nevezték Tarjánt, ahol dühöngött a népidemokrácia előszele. Ezerkilencszázötvenegyet írtunk.
    Mindennap történt valami változás. Ami főként nadrágszíj húzgálást jelentett nekünk, - mindég beljebb, de ez még hagyján az ember megszokja, mint cigány szamara az éhezést, de a lelki, szellemi sanyargatást, -csomóval a torokban- nehezen lehetett lenyelni. Húst csak Pásztóról meg Mátraszőlősről kaptunk néha, nagyanyánk, s a rokonság hozta föl, Pásztóról, Mátraszőlősről  cserébe, apánk által szerzett szögekért, lópatkószögért, zsanérért vagy a kölcsön adott boroshordókért, s néha, csak úgy rokoni érzelemből is kaptunk húst. A mindennapi sorban állás sem hiányzott az asztalunk mellől, különben is mért lettünk volna mi különbek, hiszen az egész ország ezt csinálta. Sorba állt, mindenért , s ami nem volt azért is, ha  lehetett már hajnalban mindenki sorban állt.
   ...Édesapám a tarjáni Acélgyárban dolgozott, és a búgatni vitt nyúl hasa alatt, gyakran szög, lópatkósarokszög s egyéb gazdasági kellékek jöttek haza, s amikor összejött annyi, hogy érdemes volt "vidékre" menni vele, akkor néha, apám szalonnával, csirkével, s egyszer egy kismalaccal jött haza. Persze egy év után azt a másfél-mázsás kismalacot a többi rokonság örömére is, éjjel, titokban mentettük meg magunknak, mert akkoriban mindent be kellett jelenteni a hatóságoknak. Még a kinti wécénkből is elvittek mindent, s még nekik állt följebb, ha nem volt egészen tele a wécé. Hogy állhattak, vagy élhettek a szegény Szovjetek hozzánk képest?- mert azt mondták, hogy nekik kell a wécénk tartalma...Hát, azt kaptak: szart!...
    Ezen a napon Édesanyám szomorúan nézett ki a konyha ablakán. 
Salgó vára felől, félkörben, Karancs felé, csúnya, ismerős felhőképződések havat jeleztek; December 23-a volt. 
     Az adventi örömvárakozást, négy piciny gyertya jelezte, és szeretetünk ott nyugodott asztalunkon, s a karácsony előtti áhítatban reményünket vetítette körénk, elképzelve megtörni láttuk  a sötétet jósló népidemokrácia ránk vetett árnyékát. 
De karácsonyfa nem volt, az ami jelképesen hiányzott még.
Anyácskánk épp a spejzba válogatta az egyre fonnyadó, gubacs nagyságú krumplikat, s kihasználva az éppen kínálkozó alkalmat, szóltam a húgomnak:
--Te, Baba!- ( húgomat hívtuk így ) - kimegyek a Nagyerdőbe a Karancs alá, nyáron, amikor Ruzsik Misi bátyámmal a Karancs felé jártunk, egy szép méteres borókafát láttam, remélem még nem csórta el senki, hátha megtalálom. Ne szójj anyácskánknak, hogy hova mentem, ha kérdezi, akkor mondd, hogy Pajával (velem egykorú szomszéd gyerek) lementünk a vasútra szalmáért. (..Az üveggyár hátsó rakodó-bejáratánál rostokoltak a még üres vagonok, rakodásra várva, onnan szoktunk ; segíts magadon, Isten is megsegít alapon beszerezni egy-két háti erejéig az ágyba, priccsbe s az állatok alá való szalmát.)
     Megkerestem apám kis metszőfűrészét, s elindultam a Karancs,- a volt Lubi majorság nagy erdeje felé, karácsonyfának valóért. Megmásztam a Pipíske hegyet, s innen, Tarján fölött nézelődve, tiszta időben látni lehetett az alacsony Tátrát is, balról a szlovák határon túl a somoskői várat, szemben pedig, Salgó vára meg a Boszorka vár sötétlett a távolban. Aki innen nézte a tájat, az történelmet nézett, és látott...
    Szednem kellett az irhámat, mert az idő nem sok jót ígért,  ha behavazik, és szerencsével járok, visszafelé a hónyomán utánam jöhetnek... Át az akácoson, de micsoda csend van. Balról Karancsalja szélső házait lehetett látni, előttem, magasodik fel a 7 kilométerre lévő Karancs hegy,  ha jól emlékszem, akkor ott, a major felé leágazó út fölött vagy 600 méterre láttam, egy másodvágás közepe táján azt a boróka fát.
--Hová mégy te fiú? - hallottam a jobboldalról jövő hangot. Inamba szált a bátorság, mert a hang tulajdonosában, nem mást mint Kupcsák bácsit , az erdőkerülőt ismertem föl.
--Csak barangolok, megyek a majorba.
--Oszt fűrésszel?.. add csak ide azt a fűrészt!
--Minek, élesíteni viszem, Vadas bácsihoz. ( tényleg ismertük Vadas bácsit, apám többször vitt néki reszelőt, meg egyéb kézi szerszámot, cserébe valamiért.)
--No csak, haddlám azt a fűrészt, te gyerek!- milyen éle van ?
--Tessék.- adtam oda bátortalanul, s láttam magam, amint ott állok a rendőrségen, féllábon, mert hazudtam, hogy nem éles a fűrész...
--Tényleg, nincs valami jó éle.. állapította meg.,--Már azt hittem valamit ki akarsz vágni vele.
--Dehogy, Édesapám a gyümölcsfákat szeretné megmetszeni tavasszal, oszt nincs neki reszelője, hogy megélesíccse, azért küld, Vadas bácsihoz. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
--Na, jó, járj békességgel utadon... Hallod-e te fiú,- nézett rám fürkésző szemekkel,-
nem a Gizella úti Mártonnak vagy a fia?
--Dee iiigeeen. -Mondtam félénken, s futásra álló lábakkal vártam miért kérdezi?
-- Na, meg vagy, te lucerna tolvaj!...a nyáron nem tudtalak megfogni benneteket, mert mind a hárman tíz felé szalattatok, megosztán könnyebb volt nézni, mint szaladni utánnatok, hiába az évek!-- és szemében kigyúlt egy kis mosoly fénye, vagy csak én láttam úgy, lehet.-- Tehát ti voltatok, megismerlek!
--De Kupcsák bácsi, az már olyan rég volt. Azt a lucernát már rég megették a nyulak, és hol vannak már a nyulak is; megettük őket régen. De sok minden történt mán azóta!-- mondtam bátorkodva, mert nem láttam, vagy inkább megéreztem, hogy ebből az elmúlt tettből, utólag nem fogom húzni a rövidebbet.
--A fene az eszedet, meg a lábadat, gyorsak voltatok, kár, hogy elvették a puskámat, kap-
tatok volna egy kis sót a lábatok szárába ...Na, menny, Isten hírivel.
--Kellemes karácsonyt Kupcsák bácsi.- szóltam indultomban, emlékezve karácsony  közelségéről, s ekkor a távolból az, Acélgyár búgó kürtje a délutáni két órát fújta, kezdődött a délutáni műszak. Kupcsák bácsi egy pillanatra felnézett, elővette a zsebóráját, mint aki megakar bizonyosodni, hogy pontosan fújt-e a gyár, de a gyár mindég pontosan fújt, és a város is ehhez igazította az óráját, ő is tudta, de ez már beidegződött szokássá vált nála is, mióta az Acélgyár, Acélgyár...
--Jó, üdvözlöm apádat is. Még nem felejtettem el a píce-nyél ügyet..,atombomba, meg miegymás.., rafinált ember az apád,.. mondhatom. Na, menjünk. Szevasz!
--Csókolom!
     A fene egye meg, most kerülnöm kell, mert le kell fordulnom jobbra a major felé vezető földútra. Nem baj, néhány száz méter után, mikor már nem láttam az erdőkerülőt,
visszakanyarodtam a, Karancs felé, fel az irtásnak. Közben folyton, csak azt hajtogattam magamban, hogy meglegyen az a fa, hogy nem lopták-e el, mert én akarom hazavinni,
a boróka bokrot: karácsonyfának!.
     Csend van az erdőn, a tölgy, s a gyertyán fák vastag derékkal, félig aléltan dacolnak december hidegével, se vad zaját, sem madár hangját nem hallani. Bizony, ők már tudják, hogy a természet rendjében készül valami készül készül a tél, és itt is van. 
    Az a vihar előtti csend ül a táj felett, amit mindig sejtünk a jelekben, vagy csak nekem tűnik annak?- Lehet. Néha még a piciny dolgok is felnagyítódnak, talán most is ez van. Átvágok egy kis völgyhajlaton, a kökénybokrok dércsípte, hamvas-kék gyümölcsüket ringatják ágaikon. Fölfelé az irtásnak, azon túl láttam még tavasszal azt a kis borókafát. A hegy, enyhén lejt balra, Karancslapujtő felé, s a szívdobbanásom is megállt, ahogy átnéztem a magasodó, tél kopasztotta cserjés fölött: a borókafa! Úristen!...Szinte hitetlenül, mikor valamit lát az ember, de nem akar hinni a szemének, s inkább hisz a kezének, a tapintásnak.., a boróka, Karácsonyunk leendő fája, vagy bokra, ott áll a galagonya, és a kökénybokortól körülvéve.--Istenem, hát mégis lesz igazi, fás-Karácsonyunk? Igaz, hogy boróka, de zöld lesz, és Édesanyám darálós kalácsot fog sütni, fölakasztgatjuk, és elénekeljük a mennyből az angyalt, meg a pásztorokat...Úgy mint évek óta szoktuk..,pillanatok alatt vonultak el előttem ezek a képek.
Micsoda karácsony lesz, Istenem! Fényes lesz, az élet zöldje lesz szobánkban. Az, hogy esetleg fáj a fának, hogy kivágom, hogy az erdő hiányolni fogja, hogy a madarak esetleg nem raknak fészket sűrű, szúrós, dús lombja közé, erre most nem is gondoltam, eszembe se jutott. Pedig tanított erre is Ruzsik Misi bátyám, a természettudós, akivel annyit jártuk a Tarján környéki tájat, hegyeket, az életet rejtő erdők világát.
     Átbújtam a galagonya bokrok között, megkerültem a kökényest, s letérdepeltem a borókafa mellé, mint aki imádkozik, és jó mélyen, közel a földhöz, hogy minél vastagabb törzse legyen, a kis 50 centis fűrésszel kivágtam a fát!
    Akármilyen életlen is volt a fűrész az áhítat, a karácsonyfa képe, az, hogy lesz karácsonyfánk, és Édesanyánk kalácsot süthet rája, szinte megélezte a kis fűrészt, s olyan szépen, mint ahogy elő van írva, még  csak el sem engedtem dőlni a fát, úgy emeltem magam elé, mint ahogy a zászlótartó viszi háborúban a szent magyar zászlót, mint pap az oltáriszentséget: felmutattam a Jóistennek a kis fámat: itt van, most már jöhet a Jézuska! Megvan az ünnep jelképe, ami ugyan, csak kellék, de ezzel mégis más az ember karácsonya. 
     Hoppááá, most jutott eszembe, hogy még haza is kell vinnem a kis borókafát. Azt tudtam, hogy az utakat kerülnöm kell, mert, csak az ember jár az úton, a természet gyermeke nem követ ember nyomot, tehát az erdő, a vadon mutatja majd utamat...
--Igen?! Élesíteni vitted a fűrészt? A fene a jó-dógod, most elkaptalak, te gyerek!
Belém fagyott a szó, cövek lett a lábamból; se szólni, se mozdulni nem tudtam, és Kupcsák bácsi az erdőkerülő, erdő, mező ura, védelmezője jött felém, s hangja nem volt valami biztató. Az egyetlen út, a menekülés útja, csak feléje vezetett, mert mögöttem, félkörben szúrós galagonya, hamvaskék gyümölcsös kökény bokrok zárták el menekülésem útját.
- Istenem, hát így nem lehet zöld borókás Karácsonyunk? Nem lesz fánk, de én sem leszek otthon, mert az öreg kerülő, most már biztosan bevisz, bekísér a rendőrségre, s aztán meg amit kapok az apámtól, az is az enyém lesz. Nem azért, mert borókát loptam karácsonyfának az erdőből, ez még megbocsájtható, hiszen karácsony lesz, vagy van, de, hogy ügyetlenségemre kapott el a kerülő, ez mán nem nevelési hiba, ez tényleg ügyetlenség. Biztosan mondja majd az apám:
" hát így vigyáztál, erre tanítottalak én,- fiam?!" - Ez van, ezt kell szeretni, villant át agyamon, amit igen gyakran hallottam a népidemokráciát illetően, mikor apámék tehetetlenségükben beszélgettek valamiről.
--Kupcsák bácsi, láttam itt ezt a boróka bokrot, oszt gondoltam, úgysincs karácsonyfánk, hát kivágom, s az élesítés után hazaviszem, --mondtam félig hazudva, félig igazat mondva, s vártam, hogy elveszi a fűrészt, a boróka-karácsonyfát, s elindít maga előtt, egészen be, Tarjánba a rendőrségre. De Kupcsák bácsi a régi világból itt maradt, egykori Lubi birtokot védő, megöregedett erdőkerülő, néhány lépést tett felém, és szeme mintha fátyolos lett volna, s hirtelen olyan, de olyan jóság tükröződött az arcáról, mintha, csak nagyapámat láttam volna, pedig a "máskori" találkozások a szigorú, erdők, mezők őrét mutatták nekünk, de most, ahogy látom őt, és félelmemben visszatükröződik az arca, tekintete, most nem tudom, hogy mitévő legyek, mert nem láttam még őt ilyen jóságos arcúnak. 
     Odajött mellém, s én kétségek közt, készen nyújtottam feléje apám metszőfűrészét;- Úristen, mit kapok én ezért? Ahogy tartottam a fűrészt , szemében tényleg két csillogó könnycseppet pillantottam meg, csak annyit mondott: 
--Méér hazuttál, hogy élesíteni mégy?.. Ezt megmondom apádnak...Tudtam, éreztem, hogy az előbb nem mondasz igazat.., utánad gyüttem, meglestelek, és most elkaptalak.., kivágtad a fát!.., és mondd karácsonyfa lesz belőle.., ugye az ?! 
--Mintha, csak ő is ezt szerette volna hallani, ez csendült ki szavaiból.
Most már nem lehetett hazudni tovább, hiszen mindent tud az öreg őr, belelát a szívembe, s talán a napszítta, kemény vonások alatt, mélyen bent, még lelke, szíve is van a vén kerülőnek. Csak most látom, így közelről, hogy nap-cirógatta, sok, és nagy időt látott kalapja alatt legalább hatvanöt évet cipel, vagy még többet is talán.
--Igen.- motyogtam megszeppenve..--Édesanyám kalácsot is sütne, de nem tuggyuk mire
aggatni, oszt karácsonyfával mégis csak szebb a Karácsony, a fenyő zöld békéjét visszük be a házba--mondtam egyre bátorodva.
Közben a Karancs felől jövő hódunyhás felhők, el kezdték szórni fehér pihéiket.
--Hát jó, értelek.-- Elmerengőn megint átnézett a fejem fölött, aztán újból megszólalt, mintha valami kényszerítené őt a beszédre. 
--Tudod, fijam, valamikor nekem is volt, illetve nekünk is volt fáskarácsonyunk, akkor még a feleségem, Ildikó is élt, meg a fijam is, de negyvenötbe kivitték őket aknát szedni a muszkák, ott robbantak fel az aknán mind a ketten, azóta nincsenek karácsonyok, illetve vannak, de nekem nagyon szomorú minden karácsony, pedig vigadni kéne a kis Újszülöttnek... --Vagy harminc másodpercig csend lett, hallgatott, majd megszólalt,-- Hallod!- vedd úgy, hogy nem monttam semmit, felejccsel mindent!... 
     Hirtelen elhallgatott. Valami oknál fogva nem folytatta tovább, - messze nézett, talán kereste azoknak a régi karácsonyoknak a szeretetét, értelmét, amit egy pillanat alatt szétrobbantott az esztelenség. Aztán megint megszólalt, de ez már olyan nagyapáskodó figyelmeztetés volt:
--Na, usgyi, hazafelé, mert itt a hó, ez mán megmarad, oszt mond meg Édesanyádnak, hogy a kalácsokkal szeretetet is akaszgasson a Kisjézus fájára, most erre van a legnagyobb szükségünk, s gondoljatok majd rám is.
--Hát elenged? -Csúszott ki hirtelen a számon.
--El hát! Eriggy Isten hírével, és a kis Jézus tegye boldoggá, örömmé Karácsonyotokat, ezt kívánom nektek, apádnak is, spuri haza- felé. - Nap-cserezte arca szinte mosolygott, azt hiszem tudta, hogy most jót tett valakivel, ha nem is sokkal, de szívében, ha csak egyszer is, pótolta a sokszor szomorúan, magányában eltelő Karácsonyának egyikét.
     Mire hazaértem esteledett, esett a hó, s mikor a borókafával betoppantam a konyhába, Édesanyám sírva fakadt, és  ennyit mondott:
--Kisfiam! A Jóistenünk szeretete, látod mindég velünk van. Ez lesz a legszebb, legboldogabb Karácsonyunk. Édesapád is nemsokára itthon lesz, készülnünk kell.
--Édesanyám! Szeretnék mondani valamit, Kupcsák bácsi elkapott evvel a kis borókafával.., és elmondtam mi történt, és mit mondott Kupcsák bácsi a feleségéről, fiáról.
--Édesanyám megállt egy pillanatra, rám nézett, valamit nagyon forgatott magában, aztán így szólt:
--Kisfiam, tudod e hol lakik Kupcsák bácsi? -- Tudom, a  Lubi majorban, a legutolsó ház az Oncsa soron, innen nincs messze, és már biztosan otthon van,. Na, ha tudod, akkor erigy el és mondd meg neki, hogy várjuk Szent estére, jöjjön, ne maradjon egyedül a szeretet ünnepén.
-Elszaladtam, pedig mán szakadt a hó, mint, akit kergetnek, úgy szedtem a lábam, többé már nem féltem az öreg kerülőtől, még örültem is neki, ha elgyün és együtt leszünk a kis Jézuska ünnepén.
     Már otthon volt a vén kerülő, de még rajta volt az elnyűtt bőrbekecse, és éppen egy fejszével ment a száraz alá fát hasogatni a tűzre. Mikor meglátott, félfordulatban várt, látta, hogy őt nézem, más ház már nem volt a kis tanyája mögött:
--Mért gyüttéé fijú, csak nincs valami baj?
--Nincs, Kupcsák bácsi, csak édesanyám üzeni, és kéri Kupcsák bácsit, hogy holnap jöjjön el nálunk karácsony estére, legyünk együtt ezen a Szent estén.
Most már teljesen szemben állt velem, a hosszú nyelű fejszéjét lába mellé csúsztatta, nézett, de olyan kedvesen, és csodálkozva, aztán a hangja kicsikét meg keményedett:
Te fiú, elárultál édesanyádnak, pedig mondtam, hogy felejccsé el mindent.., és mondd, tényleg, így mondta  édesanyád, amit mondott?
--Igy mondta, kéri Kupcsák bácsit, és édesapám is azt montta, hogy gyüjjön.—Belül egy kicsit vacakul éreztem magam, hiszen édesapa még nem volt otthon, de tudtam, hogy édesanyám elmeséli majd neki, hogy mi történt, és ő is igent mond majd rá. Még egy száj, még egy mosoly, még egy szék, még egy tányér leves, és nyúlpörkölt, a közös szeretetben az együttlét inkább összetart,  hiszen meghúztuk mi már magunkat vacakabb helyzetben is... Hirtelen a ház felé visszafordult az öreg kerülő s csak annyit mondott:
--Gyere, s én követtem egészen a komráig, bement és egy jókora barna staniclival jött ki..
--Ezt a zsacskó lisztet add oda édesanyádnak, és mondd meg neki, hogy készítsen belőle valami jót, és holnap estefelé ott leszek én is veletek, és hosszú, hosszú évek után most már nem egyedül, hanem együtt ünnepeljük kis Jézus születése napját. 
- Elköszöntem tőle, és haza rohantam a hirtelen jött ajándékkal. Édesanyám, bizony meglepődött,  megörült a lisztnek.
     Másnap Kupcsák bácsit néztem, amint a vacsoránál könnyes szemmel mondta el az asztali áldást, s utána megeredt a nyelve, mesélt, érezte, hogy idegenül is az övéi között van, és most már közös sorsunkban hozzánk tartozik, egymáshoz tartozunk... 
     És tényleg, nagyon szegények voltunk: szeretetünket adtuk ajándékul egymásnak, de olyan gazdag és boldog Karácsonyunk volt, s talán azóta se, mert akkor Kupcsák bácsi, szívében, lelkében az a kis boróka, az elmúlt időből, sugárzó zöldjével valamit visszaadott neki. Lelkünk nyugalmát, és együttlétünk szeretetét illatosította be ott, akkor az a kis fa, s a kisszobánk melegével, a mi szeretetünkkel díszítettük fel életünk örökzöld karácsonyfáját. 
Rovatok: 
Irodalom