Minden ugyanaz és mégis más,
tajték torlódik hullámok hátán,
bennem is érik a lassú változás,
csak várom a holnapokat kábán.

Akár száz elszabadult csónak,
mert nincsenek korlátok, határok,
a karcsú hattyútestek felém sodródnak,
míg a viharban elbűvölten állok.

Körmökké zúzott hallgatag kagyló,
évmilliók titkairól mesél, zizeg ,
a tomboló széllel együtt zúg a tó,
e marasztaló morajnak szívesen engedek.

A karok mozgásánál a hullám puhább,
születik, elhal, sose lesz készen,
a habokon felfénylő távoli csodák
a szívembe költöznek, néha úgy érzem.

Mert én már örökre itt ragadtam,
most érett perceim csöngetem,
a hullámverés sebet üt a partban,
míg keresem magam, együtt van velem.

Ideköt egy zsinór, mely láthatatlan,
elmúlást vajúdik az ősznek méhe,
leteper az idő, már október van,
hiába terítem napjaim elébe.

És oszladoznak a fanyar illatok,
nincsenek vágyak, biztató tervek,
a nyárból már csak rothadást kapok,
ami ma hullám még, holnap jéggé dermed.

2013. október 18.