Egyszer a mezei egér bandukolt a tűző napon a pusztában. Olyan forróság volt, hogy a kókadozó fűszálak majdnem meggyúltak. Sehol egy árnyék, vagy valami hely, ahol az egér oltalmat talált volna az égető napsugarak elől.

Izzadott is szegény. Minden pénzt megadott volna, ha csak egy kicsinyke árnyékra lelne. De a környéken sehol nem volt árnyék.

Ment, mendegélt, s már lógott a nyelve. Hiába kémlelte az eget egy árva, hűset adó felhő sem volt látható. Az ég kéken szikrázott, mint a tenger, és a napsugarak elvakították a szemét.

Már mindenről lemondott, amikor felette váratlanul egy árnyék jelent meg. Követte az egér minden mozdulatát. Egy pillanatra sem hagyta el.

Ez olyan kellemes volt, hogy az egér örömében majdnem táncra perdült.

Végre nem kell izzadnia a Jóisten meghallgatta imáját, és elküldte megmentőjét föléje.

Mennyivel szebb így az élet. Süthet a Nap, szórhatja sugarait, őt megvédi az árnyék, ami követi.

Az árnyék egyre nagyobb lett. Szinte már hallotta az árnyat adó valami suhogását. Ha az egér felnézett volna, akkor megláthatta volna, hogy egy nagy sas repül felette, és hatalmas szárnyai adják a kellemes árnyat a pusztában bandukoló egérnek.

Talán jobb is, hogy nem nézett fel, mert akkor bizonyára nagyon megijedt volna.

Hiszen mindenki tudja, a sas nem azért repült az egér fölé, hogy oltalmazza a forró napsugaraktól, hanem zsákmányt keresett magának a pusztában.

Amikor erre rájött, akkor már késő volt. A sas egy gyors mozdulattal felkapta az egeret. Nem volt mentség. Az erős karmok megfogták grabancát, és repítették az egeret fel a magas sziklán lévő sasfészekbe, ahol a sasfiókok éhesen várták a finom ebédet.

Mi ebből a tanulság?

Nem jó mindig mások árnyéka mögé bújni és azt hinni az árnyat adó megvéd bennünket minden bajtól.