Gátlásaim rabláncait
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul múlnak a napok.
Nem szólok, zavartan hallgatok,
közben iszonyú magányos vagyok.
Kár minden szóért, kár a könnyekért,
átnézel rajtam nap mint nap. Miért?
Csak mert sokkal nagyobb hévvel égsz
Te már senkitől, semmitől se félsz?
Tudom apró porszem vagyok csupán,
utolsó hang egy néma zongorán.
Kiapadt forrás elszáradt virág
kin átgázol az egész világ.
Nézz rám még egyszer
emelj fel a porból,
ragadj ki ebből
az elátkozott
korból,
vegyél karodba
ringass csendesen,
ölelj magadhoz újra Kedvesem.