Ott állt... magányos, mély csendjében
Tripoli felett, fenn a hegyen,
karját az ég felé nyújtotta,
a tájat egymaga uralta.
A távolban összemosódott,
s horizonton összefonódott
a levegő, az ég, a tenger,
s mélyén a meg nem értett ember.
Törzse, mint földre rogyott állat,
melyből erő s akarat árad,
száraz ága, mint karcsú madár,
az ég felé tör, hol nincs határ.
S a színek lágy harmóniája,
hol meleg, hol hideg csodája
egybeolvad a mindenséggel,
a művészet vad erejével.
Ott állt... magányos, mély csendjében,
átkos meg nem értettségében,
alkotó korszakának végén
magányát tükrözve festményén.
2017. május 3.
Kép az Internetről
