Az embert nap mint nap érik csalódások. Van, hogy csak apró bosszúság az ami kicsit beárnyékolja a kedvünket. Aztán vannak olyan embert próbáló, égbe kiáltó dolog, amitől teljesen begőzölünk. Amikor kiderül valami, amitől hosszú ideje rettegünk és megtörténik velünk, no akkor szabadul el mindenkinél a pokol. Először faggatjuk magunkat, hogy miért pont minket ért az, amire bár számítottunk és mégis reménykedtünk, hogy nem következik be. Miért pont minket döngöl a sors a sárba? El kezdünk gondolkozni, hogy mit rontottunk el? Talán az előző életünkben elkövettünk olyas valamit, ami miatt a Teremtő akkora büntetést ró ránk, hogy belegebedünk.
Hiába próbálunk a kérdéseinkre választ találni, senki nem felel, csak a kétségek üvöltenek bele álmatlan éjszakáinkba. Ilyenkor megkérdőjelezem, hogy egyáltalán érdemes volt-e ezt a sok-sok évet eltölteni ezen a Földön, ahová évtizedekkel ezelőtt leszülettem. Miért nem maradhattam ott abban az ős posványban, ahol jótékony tudatlanságban ért volna véget zigótaszerű életem? Miért adott a Teremtő értelmet nekem, ha egyszer csak történik valami, amitől eldobom az agyam? A miértek tömkelegétől aztán kétségbe vonom még létem értelmét is. Azt hiszem sokan nem értik vívódásomat, de ők nem jártak, járnak az én cipőmben, ám akik végig járták már a kétségbeesés és a tehetetlenség útjait, azok megértik lelki vívódásomat. Mert hiába szeretnél magadnak és mindenkinek megfelelni, ha a körülmények megakadályoznak ebben.
Most már csak egyet szeretnék...még egy pár évig méltósággal élni és úgy is menni el. Mert mindenki élete egyedi.
Az enyém is az...egyszeri és megismételhetetlen.
(A kép szövege: "Ha az út, amelyen jársz állandóan fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad.")
