Kedveseim!

Nagyon sokat agyaltam azon, hogy mennyire mélyen menyjek bele az emlékezésbe. Ha minden fontos dolgot kihagyok, akkor minek emlékezem. Ugye?
Kérlek benneteket, akik olvassátok, nézzétek el nekem a tényszerű beszámolót, ha nem olyan szórakoztató, de higgyétek el, nekem sem volt az... Akik nem kedvelik a mások emlékeit, kérlek, ne olvassátok el! Köszönöm!
Mindenesetre, nagy szeretettel és bizalommal tárom fel előttetek a multamat.
Előttem van egy mondat, egy szlogen; "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"!

3.rész

Valahogy, egy generációval mindig idősebbnek éreztem magam. Talán abból adódott, hogy édesanyám ötven éves volt amikor szült engem, és az a sok nehézség, fájdalom ami végig kísérte eddigi életemet, talán abból adódott. Na, nem csak ezek voltak, hiszen mindig a szépre és a jóra törekedtem, kisebb, nagyobb sikerrel, de a törekvés meg volt, és van ma is. 

Igazából, nem tudom érdekel-e valakit az én emlékeim, de ha csak egy embernek fontos, vagy segít valamiben, már akkor megérte emlékezni.

Emlékezni arra, ami már elmúlt, és emlékezni arra, amire egyébként már csak ritkán gondolok.

Időnként keresem az okokat, és szeretnék belőle tanulni, hogy segítse a még hátralévő életemet, vagy akár másokét. Vannak dolgok, amikre büszke vagyok. Na, nem azért mert olyan büszke a természetem, hanem azért, mert átéltem és még vagyok.

Amikor elmélkedem, mint ahogy a vén diófák alatt tettem, és elnéztem a madarakat, hallgatom az éneküket, nézem a gyönyörű őszi színeket a fákon, a bokrokon, a hervadó virágokat, az elmúlást. Akkor bizony eszembe jutnak, amik már elmúltak és nem térnek vissza sohasem.

Amikor édesapám meghalt, nem is tudta, hogy születni fog még egy gyermeke. Sőt, még édesanyám sem tudta. Érdekes felállás. Négy hónapos terhes volt akkor, és mivel már kilenc gyermeke volt, ötven éves, felajánlották neki, a megszakítást.

Otthon a család összeült, és úgy döntöttek, mivel én maradtam apukám után, nem tudnak elpusztítani. Így megszülettem.  Az idős kor, a hatalmas trauma miatt olyan gerinccsigolya fejlődési rendellenességgel születtem, amivel nem élnek emberek csak pár órát, napot, hónapot. De, vannak csodák, még itt vagyok! A teremtő gondoskodott rólam. Emlékszem, a szomszédasszonyok, szegény édesanyámtól mindig kérdezték, „él e még az a kis angyalka”, ezt elég nehezen viselte. Nagyon vidám, aranyszőke göndör hajú, fekete szemű kislány voltam. A család nagyon szeretett. Biztosan szörnyű volt a tudat, hogy ott lebegett az esélye annak, hogy elveszítenek. Elég vicces az emberek mennyire várják a szenzációt.

Amikor két és fél éves voltam, egy istálló bontásakor egy hatalmas fagerenda leesett egy facsomóra, onnan az én fejemre. Hát ez egy jó kis próbatétel volt. Az orvos azt mondta anyukámnak, hogy „Szabó néni, úgy tessék elképzelni, mint amikor egy dinnyét a földre ejtünk, és elhasad öt felé, így néz ki a kislány feje”. Összeabroncsolták, és hála Istennek meggyógyultam.

Édesanyám csodálatos asszony volt. Tele áldozatkészséggel. Hatalmas szíve volt, és tele fájdalommal. Tudta, hogy nagyon megviselte az élet, és amit csak tudott át akart nekem adni.  Egy gyermek nehezen dolgozza fel azt, hogy nem lehet igazán gyerek. „Átéltem” mindazt, amiket édesanyám megélt nap, mint nap, én is. Beteges volt, de nem sokat törődött magával, nagyon sokat dolgozott.

Egyik alkalommal, még pár éves lehettem négy-öt, felébredtem éjszaka és nem volt mellettem. Az ajtó be volt zárva, és én megijedtem, hogy hova lett. Kinyitottam az ablakot, csodálatos holdfény ragyogta be az udvart. Olyan világos volt, mintha nappal lett volna. Kerestem anyukámat, és a hold fényében megláttam a kertben, amint kapálta a növényeket. Hajnali három lehetett. Nagy élmény volt.

Amikor emlékezem, szeretném valahogy megértetni az emberekkel, menyire boldogok lehetnek, azért akik lehetnek, és értékelnék mindazt a jót, amit kaptak az élettől.

Akiknek természetes az, hogy jönnek, mennek, végzik könnyedén a dolgukat, meg van mindenük, és nem is gondolnak arra, vannak, akiknek ez nem olyan természetes. Mégis tele van a szívük panasszal.

Amikor emlékezem, a szívem telve van szeretettel, és csodálattal. Szeretném ezt is átadni, bár ez nem mindig sikerül. Szeretném átölelni az egész világot. Amikor emlékezem…