Épp a világ talán legszebb városánál,
Hol elképzeltük Rómeót és Júliát!
Miért nem állunk meg emberek?
Rohanjon csak a képzelet!
A nagy dombról az Adige partra ismét lenézek,
eltűnődök, miért nincs már erkélyjelenet?
Az idő mindenen túlhalad,
És már végleg minden elmarad!
De a fájdalom és rettegés,
Nemzetünkben örökké megmarad.
Minek a mindig rohanás?
A folyton tülekedés, kapkodás!
Annyi tervük lett volna még!
Szerelmek, tanulás, anyaság, kis család,
Szép öregkor, unokák.
De mindez már mind elmarad.
Rideg temető vár ifjakat.
Értelmetlen, ostoba kárhozat,
És a valódi érték ismét hol marad?
Elszállt mind a híd alatt, egy röpke másodperc alatt?!
Az idő mindenhogy elszalad,
Lehullajtva a fáról a lombokat.
Utólag már mindezért oly kár,
Elátkozva ez az évtized rég már.
Isten óvd az emlékét és emlékeket!
És a túlélni kényszerülteket.
A láthatatlan kötelék ott marad!
Mécsesek ragyognak kis lelkeik felé.