Újra hallom szárnya suhogását,
fekete madár száll át a szobán,
zokog az éjben, elvesztette társát,
nem talál többé nyugalomra tán.
Könnycseppjeit ő bús fejemre ejti,
- Fekete madár mért sírsz? - Válaszolj!
Csapzott szárnyával arcom meglegyinti,
- Ha fáj a szíved, soha ne dalolj!
Aztán az éjjel elveszti varázsát,
fekete madár messze-messze jár.
A hajnal űzte el, akár a társát?
Hová repültél fekete madár?
Eszedbe jut-e szívem dobbanása?
Ha más álmába lelked berepül?
Gondolsz-e arra, annak nincsen társa,
ki folyton-folyvást mindig menekül.
Gyötrő magányom fekete madárdal,
belesírom bús, meddő álmaimba,
mit kezdjek egy fekete madárral,
ki karmát vájja óvó karjaimba?
Ha újra hallom szárnya suhogását,
majd messze űzöm gyűlölt álmaimból.
Menjen csak el, ne itt keresse társát!
Elegem van a könnyízű dalokból.