Lelkekért szólani, a menny oltáránál,
szféráknak zenéjét, zengő zsoltárával.
Csendben ISTENT kérni, égre emelt arccal,
összefont ujjakkal, egymáshoz zárt karral.

Ajkaid résén át, lassan, méltósággal,
szavaid susognak, hosszú, lágy fohásszal.
Magad is megrettensz, s idegennek tűnik,
benső kemencédben, izzik, mivel fűtik.

Félelem a lángtól, mely perzsel, és pusztít!
Felemésztve tested, acsarkodik, ordít!
S te jámbor maradsz, inkább belehalnál,
fájdalmadban, hogy ne, alázattal szóljál.

Az emlékezés templomába, igaz szívvel lépjél.
Kit ott megszólítasz, s az, mit tőle kérnél.
Mondd ki áhítattal, s fejed földig hajtva.
Tudja, ki meghallgat, a hited megvallja.

Van-e szebb imádság, másért könyörögni?
Ki már nem tud, s néma, azért esdekelni?
Minden mit ő adott, ami ott él benned,
csak a töredéke, annak, miért tetted!

Amiért eljöttél, az ÚR elé szólni,
alázattal kérve, érte szónokolni.
Lombkoronán csillog, susog, cseperegve,
csilingel csengőként, angyalok könnycseppje.

Ha a szentélybe érsz, s Krisztus elé térdelsz,
magasból lenéz rád, hallva, amit kérlelsz.
Biztosan eljönne, s eltörölné vétked,
keresztjét cipelve, váltana meg téged.

Holnap, belépsz ismét, tágas csarnokába,
megtalálni véled, végső otthonába.
Hol, csak az szárnyalhat, szélnél sebesebben,
ki emlékét őrzik, áldott szeretetben.