Nem történt semmi, és mégis mennyi minden történt. Számoltam a napokat. Írtam: Még két hónap és nálatok leszek. Még négy hét és nálatok leszek. Még egy hét és nálatok leszek. Már csak hat nap... már csak ö nap. Még két nap és nálatok leszek.
Így történt. Megérkeztem és betöltöttünk egy hiátust.
  Nem tudtam, hogy ennyire fájni fog az elválás. Neked is, nekem is. Nekünk...
Hiányzik a reggeli pirítós kenyér, a hosszú kávé...
A salátás ebédek...
A csütörtöki vásárlások, Jackson...
A pénteki kártyanapok...
A vasárnapi templom, Pioneer... 
Az őzikék a kertből...
A séták az erdőben...
A minden esti fürdés West Point kék ege alatt. Napi egy óra mámor, néha több is...
A beszélgetések, régmúlt időkről, emberekről...

Hiányzik korholó tekinteted, mikor azt hiszed nem hallom: “ ennek aztán te mondhatod “
    Mennyi mindent tanultam tőled! Próbálok olyan kiegyensúlyozottan szabadnak lenni, mint te vagy! Nekem nem sikerül. Veletek boldog voltam. Kacagásom betöltötte házatok. Szerettem, hogy megnevettetlek benneteket, hogy Pityu mondja: hiányozni fog a mindig vidám kedved Marika. S hogy reggelenként már csak két bögrét kell kikészítenem.
    Elszorul a szívem, ha erre gondolok, és valahogy nem értem! Sehogyan sem értem, miként történt, hogy ennyire megszerettelek.
Emlékszel? Egyszer azt mondtam, ha férfi lennél, beléd szeretnék... szerelemmel. Te aztán mindent megtettél, hogy így is legyen. Hát? beléd szerettem.
    Amikor lefényképeztem a boldogság kék madarát, még nem gondoltam, hogy jelképem lesz egy vallomáshoz! Látod? Egyedül ül az ágon, várakozik. Egy társra talán... Vagy a szeretetre, amellyel átöleltetek engem. A szeretet hiányzik, igen!
Hiányzik a szeretet...