Álmodtam sok ódon egyetemi emléket,
mint ahogy az elme rázza fel a nem-létet.
Kavarogtak arcok, mosolyok és szemrések –
bekopogtak hozzám hajnali szép vendégek.
Láttatok-e engem szűk budai utcákon
görcsbe szorult kézzel rajzot rejtő mappámon?
Láttatok-e ülni sámlimon a rajzórán,
hátravonulni szünetben csendért zajzónán?
Ültetek-e mellém mind nappali fényszűkén:
hajdani házat lesni a vásznon fém-szürkén?
Agyagos földet gyűr-gyúrni, csak hogy formáljon,
elvacakolni tokkal-üveggel portálon?
Jöttetek-e hozzám hűs szélben a rakparton –
hölgyre, ha vággyal néztem, most akkor csak: pardon…
Álmodtatok ódon egyetemi emléket?
Győzitek-e lökni tovább el a nem-létet?
Kavarognak arcok, mosolyok és szemrések –
befogadtok engem is hajnali vendégnek?
Tudjátok, majd végül a képek mind bennégnek….
2015.03.27. Csorba Tibor