Álmos voltam, rosseb látta:
dombot nőtt a kertem háta.
Puha volt a talpam alatt –
úgy éreztem, majd beszakad.

Nem volt az más, vakond-halom:
vakond családnak oltalom.
Lent a mélyben csőpalota,
a túrás a kapu oda.

Leültem a vulkán mellé,
hátha tiszteletét tenné
vakond papa, a hős bányász –
napi meló: tíz földhányás -,

könyökölne kráterében -
fényes ásó a kezében -,
s rám kérdezne, ha meglátna:
„hogy ityeg a fityeg, bátya?”

Jaj, de bírnám: viszonoznám –
odahívnám közel hozzám,
s megfricskáznám vakond nevét:
„nyissa ki kend mindkét szemét!”

2016.06.26. Csorba Tibor