Lehunyom a szemem, az éj betakar,
az álom elkerül, nem jön egyhamar,
rám borul a csönd, az erdő mély csöndje,
itt nem zavarnak, ez a senki földje.

Ágyam egy régen már megkopott matrac,
a párnám egy lehullott levélkupac,
takaróm az éjszaka sötét leple,
lágy és meleg, mint volt jó anyám keble.

Félek... ma este még rám borul az éj,
de holnap vajon jut-e még kenyérhéj?
Találok-e még valami ehetőt,
vagy rám teszik a fekete lepedőt?

Félek...tegnap is ütöttek és vertek,
a régi sebeim be sem hegedtek,
nőnek már régóta nem érzem magam
csak a sarkon... jaj, minden oly céltalan.

Tán neki sem könnyebb, pedig ő férfi,
az álmait ő is csak félve szövi,
talán majd a holnap... az hoz valamit,
és feledteti létünk borzalmait.

Egy puha ágy, egy tányér meleg leves,
forró fürdő, az otthon gondolata,
néhány jó szó, nem csak könyörületes,
s eltűnhet a valóság iszonyata.

De ma még csak a maradék jut nekem,
mi mások tányérjában már felesleg,
s azt még a kutyáiktól el sem veszem,
hisz különbet esznek ezek az ebek.

Ide jutottam, és eldobtak engem,
fiam, lányom, széthullott már a család,
szégyellnek, hiszen utcára kerültem,
nem látják már bennem a gondos anyát.

Pedig voltak szebb napjaim, jó munkám,
volt családom, szép életem, otthonom...
most csak egyre vágyom: szemem lehunynám,
s a gond végre kisimulna arcomon.

2016. június 22.

Kép az Internetről