Ábrányi Emil:  Mi a HAZA ?

Egy élénk fiúcska, akiben a lelket
Isten már növeszti, aki már figyelget,
és kezd számot adni arról, amit érez,
így szólott apjához, édes szülejéhez:

Kedves apám, lelkem, valamit nem értek!
Ha ti a hazáról - ti nagyok - beszéltek,
szemetek – jól láttam – majd könnyekben ázik! 
Majd kigyullad, lángol, tüzesen szikrázik!

Kedves apám, töröm a fejemet régen!
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem!

A haza: ez a föld, hol világra jöttünk.
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk!

De hiszen az ég nagy, s mindenütt egyforma!

A haza: e tájék! Kéklő hegyek orma!
Minden, ami itt van és szívünknek drága.
Levegője, napja, vize, rónasága,
a virág a réten, a madár az ágon…

De hiszen van szebb is e kerek világon! 
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
úszdogál mindenhol kis hal a vizekben. 
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség!

Több a haza ennél!
Nagyság és dicsőség!
Öröm és gyász együtt!
Nyomorulttá válik akitől elvették,
s megsínyli halálig!
Nappal nincs nyugalma
és éjszaka rémek veszik el az álmát!

Én nem sínyleném meg! 
Mindenütt van játék,
mindenütt van lepke…

A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje!
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva,
térden áldozik az ember!

Jó atyám, nem értem! 
Magyarázd meg jobban!

Hallgass ide gyermek! Apuka mesét mond…
Hallgasd, s jól figyeld meg!

Egyszer volt…régen volt…üldözőbe vették
és addig bántották, addig sértegették, 
míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
többé sohse látja! Nem kívánja látni!

Ezután idegen Istent fog imádni!
A magyart gyűlölni és útálni fogja,
ha keresztre húznák, nézné, mosolyogva.
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját! 
…szólt, és ment haraggal, s ádáz gúnykacaját
gőgös üldözőknek vitte a fülében.
Az idő homokja pergett lassan, szépen.

Költöző madárka, mely vágyát követve
tízszer is, hússzor is útját arra vette,
hova fecske, gólya híven visszajárnak
nyíló kikeletkor: A magyar határnak!

Pergett az időnek halk homokja szépen
és az, aki látta lobogó dühében
a haragos embert, ezelőtt sok évvel,
most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel!

Grófokkal komázik és hajlong a lába
idegen királynak fényes udvarában.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
hogy sürögve járnak körülötte szolgák.

Tündöklik a napfény aranyos ruháján,
serleg a kezében és mosoly a száján.
Hercegek , bárók közt oldódik a nyelve.
Íme! Most is ott ül, s poharát emelve
szól a társasághoz, harsányan, kevélyen:

Bor! Paripa! Mámor! Kártya! Kocka, éljen!
Éljen a szerencse és a szívtelenség,
hogy a koldus erkölcs condráit nevessék,
s hatalomban, kincsben járjanak bokáig!

Éljen az okosság és éljen sokáig
minden a világon… csak a haza vesszen!
Mikor ezt kimondja, sápad, összerezzen.
Szemei forognak, kábult agya szédül,
s mintha el akarna válni az eszétül.
fölkacag, kikelve rettentőn magából,
azután.. a könnye omlik, mint a zápor.

Mint a tüzes villám, úgy csap a szívébe
a lenézett, gúnyolt távol haza képe,
s őrült szerelemre gyullad meg iránta,
akit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!

Ittas cimborái lassan szétoszolnak.
Dünnyögik magukban:
Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
ott zokog sokáig az üres teremben…

És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
a hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
de hiába minden… többé nem találták.

Hova ment? Nem sejtik!
Csak az Isten tudja, hogy a bujdosónak
merre visz az útja. Csak az Isten látja,
mi van a szívében, mi az, ami hajtja,
hogy menjen előre zúgó fergetegben ,
és dőljön a kőre, ha tovább nem bírja,
s meg kell, hogy pihenjen.

Mi az, ami hajtja, hogy csak menjen, menjen,
s ne legyen előtte se folyó, se árok,
míg nincsen a célnál, mely után sóvárog!

Ott halad a vándor…vérnyomot hagy lába
sár, hó, víz betódul tépett sarujába.
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
de szívében több lesz…mindig több a béke.

Amint közelebb jön a magyar határhoz,
kikelet van újra! Darú, fecske szálldos
kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek, ama szép vidéken 
mint ő, aki fáradt! Hogy irigyli őket! 
A sugárzó légben vígan lebegőket!

Egy pár jámbor ember, - kis tanyák parasztja -
a szegény bolyongót szívesen marasztja.
Pihen is a kunyhók nyájas belsejében,
és az apróságot tanítgatja szépen,
- Rejtélyes mosollyal húzva őket félre –
Isten neve mellett a HAZA nevére!

De fölriad aztán, mert nyugtot
nem adhat idegen föld néki!
Mert itt, nem maradhat!
Végső erejével tolja magát, tolja,
elcsigázott testét már alig vonszolja!

Néha le-leroskad, ekkor összerezzen
és fölnéz az égre szomorún, ijedten,
s kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!

Ah! Azok a bércek! Mintha látta volna?!
Ah! Az a kis erdő! Mintha ráhajolna
oly közel van hozzá…!
És ott az a vár – rom!

Porba hullt a vándor a magyar határon!
Úgy van! Ez a föld az! Ez az Ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegülő szája!
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte
és egy hosszú csókban elröpült a lelke…

Visszajött  meghalni  ahhoz, kit imádott!

Sírsz, fiacskám?!   Jól van! 
Ez a HAZA!  Látod?!