Egy ideje beszélnek, megszólítanak
szerveim, testrészeim, arról mesélnek,
mit is tartanak bennem jónak vagy rossznak,
találgatják folyton, vajon meddig élek.

Csak zajongnak, hiába csitítom őket,
nem használ ellenük gyógytea, pirula,
sem ereknek, szívnek, csontnak, vagy veséknek,
feltárul előttem az anatómia.

Mily büszkék voltak ők és verhetetlenek,
hitték, és vallottak egykor önmagukról,
most a gyomor, epe és a máj kesereg,
már a fejem is fáj a panaszaiktól.

Nem emberi nyelveken szólnak énhozzám, 
fájnak, sajognak, vagy olykor bizseregnek,
mértékkel eszem, és diétás a konyhám,
különben már nincs nyugta a zsigereknek.

Tolakodnak egy hosszú, végtelen sorban,
rosszul bántam velük, szemrehányást tesznek,
 egyszerre beszélnek, csak én vagyok szótlan,   
ez lesz a sorsa az esendő embernek.

Fáradt az agyam, mint rozsdás, kihűlt kohó
már rendezni a sok vélt, vagy igaz panaszt,
még melyik hallgat, és épp melyik hallható,
 az egyik nagyon hangos, de már nem aggaszt.

Ne zavarjátok a békémet és csendem,
hadd éljem le nyugodtan maradék időm,
rajtatok kívül nincs, ki nekem segítsen,
ha majd itt a vég, hát csak jöjjön, ami jön.

2016. 04. 23.