Hat fekete bivaly –
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.
Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.
Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.
Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.
*
Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.
Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.
Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.
*
Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,
s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.
*
Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.
Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.
Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.
S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.
Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.
S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel…
Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.
Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.
A hat bivaly elszánt:
recseg a sok járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.
Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.
*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.
Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.
2016. 04. 28. Csorba Tibor