Napjaink zsörtölődései, ma szinte végtelen.
Idegen méreg szitál az ólomszürke égből,
a métely kényszere érezhető a rendben ,
és mesélek néked a féltő magyar szívről.
Tört életet, jövőt forrasztanál egybe
a mával, széttörnéd az erőszak bilincsét.
Tudom, kezet fogna veled az ember, menteni
hazát, gyermeket, múltjának minden kincsét.
Időnkben játszik is, pöröl is velünk a sors.
Élőknek, holtaknak zúgnak a harangok,
simogatnak, mint a takaró gyolcs
ébresztenek, búcsúztatnak a hangok.
Látod, ma, nemcsak egyenként lázadunk,
naponta az élet lázad bennünk,
mikor vágyaink vannak, akkor is
százszor kell életre kelnünk.
Tudatunkban méregetve, lemérjük újra
milyen a hitet jelentő szavak súlya!
Akik naponta a vándorok útján járnak
az indulásnak milyen szívvel vágtak?
Akik a távolt, mindég haza vágyva élik,
akiket rombol a koptató idő mérge!
Apáink töretlen hitével, mint te
egykor, úgy megyünk jövőnk elébe.
A pesti utcán, ahol a szabadságért éltél,
kis örömökkel, gond vegyül az utak felett,
te is észrevennéd, lázadnál, mint egykor --
összeszorított foggal emelnéd két kezed.
Megharcolt harcod után nem tudhattad,
hogy néped sorsa a kényszer alatt hova tart.
Hazádról, népről álmodtál, s én a lelked
haza hoztam, mert szíved ennyit akart.
Petőfi, sokszor kiejtettük már neved, szavaidat –
messze, fogolyként mégis éltetett a remény.
Utolsó versedbe tetted: " ÖKÖLBEN A GONDOLAT,
TERV, TÁVOL AZ ÖRÖK HÓ MEZEJÉN ".
Salgótarján, 2013. március 10.