Állok egy rideg kő előtt, némán,
Rajta gyöngybetűkkel neved látom.
Őszi eső mossa könnyem, árván,
Milyen az élet a túlvilágon?
 
Negyvenkét éve múlt, hogy elmentél,
S én azóta csak árnyékként élek,
Mindig óvtál engem, védelmeztél,
S nélküled titkon, de mégis félek.
 
Visszacseng fülemben még lágy hangod,
Ahogy kacagva, de "csúfolódtál",
Te már rég hajlott leszel, meglátod,
Én fitt és fiatal - gúnyolódtál.
 
Elszaladok melletted én, fürgén,
Míg te a botoddal botorkálsz majd,
S nézek, mert mérgesen, fenyegetvén
Szidsz engem, kit az energia hajt.
 
Jóslatod fájón, de beteljesült,
Örökifjú maradtál, így látlak,
Negyven éved oly gyorsan elrepült,
Kezét sem foghattad unokádnak.
 
S megint itt állok sírodnál, némán,
Egy gyertyával remegő kezemben,
Gyertya lángjában lelked ragyog rám,
Apa, itt őrizlek tenyeremben.

2015. október 18.

T.M.