Ibolya abban az iskolában tanított, ahol korábban dolgoztam. Nem csak nekem volt kedvenc kolléganőm. Imádta mindenki – felnőtt, gyermek, kolléga, szülő – egyaránt. Igazi pedagógus volt, akinek soha nem volt egy hangos szava, áradt belőle a szeretet, a mosoly, a kedvesség. Mindez párosult a külső szépséggel is. Erre szokták mondani, hogy a Jó Isten a leggyönyörűbb kedvében teremtette, és megadott minden szép és jó, külső és belső tulajdonságot. Ugyanilyen helyes volt a férje is, két tökéletesen összeillő pár.
 Egyetlen gyermekük – egy fiúcska – örökölt mindent a szüleitől: szépséget, okosságot, műveltséget, intelligenciát. Közeli-s távoli rokonságban nem született gyermek, így mindenki körülrajongta. Csodálatos szülők, csodálatos gyermeke, mert „egykesége” nem változtatta meg a jellemét, nem lett afféle agyonkényeztetett gyermek. Az iskola egyik legokosabb diákja volt, így egyenes út vitte az egyetemre. A diploma után kapva-kaptak utána, így lett az egyik legismertebb klinika sikeres, szeretett ifjú orvosa.
És…alig telt el egy rövid kis idő, sokkolt a szörnyű hír: Vonat alá ugrott… Oda lett a szülők, az egész közeli s távoli család álma. Az apja beleőszült, az anyja belebolondult… És azóta is kérdezi mindenki: Miért? Miért!!!
***
  Középső kislányom az általános iskolát nem ott kezdte, ahol dolgoztam, így – akkor kocsink még nem volt - nehézkesen  szedtük össze a három gyermeket. Én a nagyobb kislánnyal elmentem a kicsiért az óvodába, a férjem pedig a másik iskolában felvette a középső lányunkat, Liát.  
   Már tartott az iskola két-három hete. Lia lányomtól folyton hallgattam, hogy Csilla, meg Liza néni, a férjem meg kontrázott rá, hogy a két gyerek milyen jó barátságban van, és Liza néni milyen aranyos, de nekem fogalmam sem volt, ki az a Liza néni. Csilláról tudtam, hogy osztálytársa a lányomnak, első naptól egymás mellett ülnek.
  Egyik alkalommal én mentem Liáért is az iskolába, és döbbenten tapasztaltam, hogy a lányom nincs az osztályteremben, a napközis nevelőnek pedig halvány fogalma sem volt, hol van a lányom. Kétségbeesésemet látva az egyik kisdiák-osztálytárs kibökte, hogy biztosan Liza néninél van.
-  Ki az a Liza néni?! –kérdeztem dühösen.
-  Hát a Csilla anyukája! – válaszolták.
-  Hogy merte elvinni a tudtom nélkül a gyerekemet! – mondtam bosszúsan.
-  Nem vitte ő el – mondták – Csillával együtt átmentek hozzá.
- Hova mentek át!?–
- Hát a másik osztályba!
   Átrohantam a másik osztályba, és tényleg ott volt a lányom. Dühösen nekiestem a tanítónőnek, ( fogalmam sem volt, hogy ő a Liza néni, és egyben a Csilla anyukája) hogy mit képzel, én kétségbe esve keresem a gyerekemet, nincs joga senkinek elhozni az osztályából. A tanítónő meghökkenve nézett rám, mint aki nem érti a helyzetet. Mint utóbb kiderült, ő abban a hitben volt,hogy én tisztában vagyok azzal, hogy ő a másik első osztály tanító nénije, és a Csilla anyukája. A két kislány az iskolakezdés első napján elválaszthatatlanul összebarátkozott, és persze Csilluka folyton átszaladgált a másik osztályba az anyukájához, és vitte magával a kis barátnőjét - a lányomat - is. Mivel Liát nem én hoztam el a tanítás végén az iskolából, mindez a sok akkori problémám miatt nem igazán tudatosult bennem. Egyszerűen nem érdekelt, ki az a Liza néni… amíg meg nem ismertem.
   Néhány nappal a történtek után előállt a lányom és az apja is a már többszöri kéréssel, hogy engedjem el Liza néniékhez Liát, had játsszanak egy kicsit együtt.
-   Szó sem lehet róla! – mondtam, de kivételesen a férjem is  a sarkára állt, és közölte, márpedig ő elviszi Liát a Liza néniékhez, egyébként pedig az erkélyünkkel szemben lévő utcában – tőlünk mindössze 50-60 méterre – laknak, így nyugodtan értük is mehetek.
    Végül kelletlenül beleegyeztem, majd a megbeszélt időben mentem a lányomért. Kopogtam, nyílt az ajtó… és nevetve, vídám arccal, maszatos kézzel, - mert éppen csöröge fánkot sütött - ott állt  "a Liza néni." Rögtön a nyakamba ugrott, mint aki időtlen idők óta ismer, és nevetve idézte fel a korábbi találkozásunkat, hogy „ na ugye már nem haragszol, hogy átjött hozzám a kislányod! És ugye jó barátok leszünk?!"
  Akkor néztem meg először Lizát. Nagyhából nasonló korúak voltunk. Csodaszép ébenfekete haj keretezte hófehér, gyönyörű arcát, amit  még inkább kiemelt csodaszép szeme. Olyan gyönyörű volt, hogy egyből Hófehérke jutott róla eszembe. Mintha a mesebeli lánykát Lizáról festették volna! Mindezt még inkább kiemelte az arcáról soha el nem tűnő mosoly.
   Minden korábbi bosszúságom egy pillanat alatt elillant, és a szívembe valami hihetetlen szeretet költözött. Mert Lizát nem lehetett nem szeretni! Tudtam, éreztem, hogy ez egy igazi barátság első pillanata, és hogy ezt Ő is így gondolja, így akarja. Olyan szoros barátság alakult ki közöttünk, hogy szinte elválaszthatatlanok lettünk.
    Liza elvált, még amikor a kisbaba fél éves volt, így egyedül nevelte rendkívül nehéz anyagi körülmények között, de elmondhatatlan szeretettel a kislányát. Itt a gyermeken kívül senkije nem volt. Édesanyja az ország másik végében lakott, és csöppet sem erőltette meg magát, hogy néha meglátogassa a lányát és az unokáját. Egyetlen testvére pedig az irigység mintaképe volt, aki úgy költözött el otthonról, hogy még az anyjának sem adta meg a címét, nem hogy a testvérének. Mindennek oka az volt, hogy meghalt a nagymama, és nem ő örökölt egyedül... 
    Lizának Csilla volt a mindene. A gyermek apja egyáltalán nem törődött a kislánnyal. A sors nem volt túl kegyes hozzájuk, egy keresetből éltek, nagyon nehezen. Azt hiszem, életemben ennyire közel senki nem állt hozzám még, mint Liza. Nem is barátnőkként, hanem testvéri szeretettel szerettük egymást. Érdekes volt, és jó érzés tapasztalni, hogy -mint mindenki - a férjem is nagyon szerette Lizát, az első pillanattól, ahogy megismerte. 
   Akkoriban a sógorom az egyik közeli város művelődési házának volt az igazgatója, és sokszor meghívott bennünket egy-egy rendezvényre. Zorán, Soltész Rezső estek, stb, akikről tudta, hogy a kedvenceim.
  Egyik ilyen alkalommal kitaláltam, hogy Lizát is elvisszük magunkkal. Nem titkolt szándékom volt, hogy megpróbálom összeboronálni a sógorommal. Abban biztos voltam, hogy ha meglátja Lizát, menthetetlenül beleszeret, mert Lizát nem lehetett nem szeretni, mert még a sok gondja-baja mellett sem tűnt el soha a mosoly és a nevetés gyönyörű arcáról.  Tudtam, éreztem, hogy csak Lizán fog múlni a dolog.
   Ötletemet legnagyobb meglepetésemre a férjem nem csak díjazta, de szinte lázba jött tőle! Így aztán némi rábeszéléssel sikerült elcsábítanunk Lizát. A gyerekekre anyósom vigyázott, akit - nagyon szerettem, és így nagy barátságban voltam vele - szintén beavattam a tervembe, ezért kíváncsian várta a "fejleményeket, tervünk sikerét.
     Liza – sohasem felejtem el – gyönyörű ében-fekete haján egy hófehér kucsma volt, fehér szőrme kabát rajta, fehér muffal. Igézően szép volt!
  A sógor a busznál várt bennünket. Csak akkor mondtam neki, hogy hoztunk egy vendéget is, de ahogy megpillantotta Lizát, szólni sem tudott… Szerelem volt az első pillanattól – mindkettőjük részéről, - én pedig hallatlanul boldog voltam. Így lett –bár papírok nélkül – a barátnőmből sógornőm, immár 28 éve.
  Időközben a lányok felnőttek. Csilla gyönyörű szép, csinos hölgy lett, elvégezte az orvosi egyetemet, és háziorvosként kezdett el dolgozni. Maradt ugyanaz a kedves, mosolygós, szolid lányka, akit kisgyermekként megismertünk. Anya és lánya között olyan mérhetetlen szeretet, csodás kapcsolat volt, amilyen a mai világban igen ritka. Se egy szóváltás, se egy vita. Rajongva szerették egymást. Ezen az sem változtatott, hogy a kislányból nagylány lett, és - bár még házasság nem volt - társat is talált magának. Ők ketten mégis egymásért éltek. Anya és lánya…
    Augusztus 18. Olvasom a híreket, és beleborzongok. Nyíregyházán este egy fiatal nőt elütött a vonat… Kiráz a hideg…
    Telnek az órák... majd délután telefonál a lányom: Anya, Csilla meghalt ő volt az, akit este elütött a vonat. Nem baleset volt. Háttal leült a sínre, hogy ne lássa a vonatot, még esély se legyen, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát.
Nem értem, miért?! Anyagi gondok nem voltak. Volt szerelme, volt egy imádott édesanyja, mindenki szerette, sikeres volt. Nem értem!!!
    Két napja sírok, de már nem is Csillát sajnálom, hanem Lizát, akinek a szeme fénye, az élete értelme, minden öröme volt a lánya, aki nélkül lélegzetet sem tudott venni. Lizát, akinek az arcán többé nem fogom már látni azt a csodálatos mosolyt…
   Haragszom Csilla, haragszom rád, mert eldobtad értékes életedet, de ezzel elvetted az Édesanyádét is! Hogy tehetted!?  Mit tettél magaddal, mit tettél Édesanyáddal?! Miért?!