Büszkén állt új autója mellett.
Csillogott, fénylett a drága kaszni.
Simogatta, mellette tetszelgett
S tervezte, hova fognak utazni.

Mellette kisfia játszott csendben,
Szőke fürtjei szálltak a szélben.
Nézte apját, ahogy serénykedett,
Aztán ő is odamerészkedett.

Rámosolygott apjára s lehajolt,
Kicsi markába köveket pakolt.
Huncutul körbenézett, s a kővel
Az autóra karcolt, erővel.

Ezt látván az apja haragra gyúlt,
Mérgesen a franciakulcsért nyúlt.
Megfogta gyermeke piciny kezét,
Ütötte ujjait és tenyerét.

Jött a mentő, vijjogva száguldott,
Hogy megmenthesse csöpp kis ujjait.
S a kórházban, mit apa megtudott,
Messze hajította slusszkulcsait.

A többszörös törés miatt sérült
Ujjait elvesztette gyermeke.
Ült csak a kórházi széken rémült
Arccal. Mit tettem, jaj, mit? - kérdezte.

S mikor a gyermek meglátta apját,
Ki lesütött szemmel lépett mellé,
Szemében fájó tekintet bujkált,
S változott át csupa kérdőjellé.

Apa, látod, pólyában van kezem,
Simogatom, hogy hamar gyógyuljon,
De mondd csak, apa, mikor nőhetnek
Majd ujjacskáim vissza karomon?

Könny csillant ártatlan szép szemében,
Ahogy apjától a választ várta,
Ki felismervén súlyát tettének,
Szólni nem tudott, hiába bánta.

Majd lehorgasztott fejjel visszament,
S autójába hatalmasat rúgva,
Saját cselekedetétől feldúlva
Az autó elé telepedett.

Nézte a gyerek-véste karcolást,
És a sírást nem hagyhatta abba,
Mert a piciny ujjak, mit belevéstek,
Csupán ennyi volt: "SZERETLEK APA!"

2015. február 8.