Ti nők, az örök élet hordozói. A remény megtestesítői. A gyönyörök ki nem apadó kútjai. Nélkületek életünk silány és értelmetlen lenne. Ott vagytok velünk születésünk első pillanatában és babusgatva hajoltok fölénk. Aggódva lesitek vágyainkat, s féltő kezetek megvéd bennünket minden bajtól. Elkísértek óvodába, iskolába, bátorítotok, ha szánk sírásra görbül. Nevettek velünk, kacagástok jókedvre deríti szívünket. Velünk vagytok az első csalódásainknál is, és jól tudjátok ezt is ti okozzátok nekünk. Ennek ellenére vigasztaltok, reményt csöpögtettek lelkünkbe, és mi újból tudunk hinni. Életünk delén is fogjátok kezünket, és velünk maradtok, ha netán megbotlunk, vagy bajban vagyunk. S ha eljön éveink utolsó napja, egy csendes imát morzsoltok el értünk a templom sötét szegletében, és nézitek könnyes szemmel, amint koporsónk a mélybe száll.

Mi lenne velünk, férfiakkal nélkületek? Azt hisszük, ismerünk benneteket, és évek múltával nem tudtok újjal elkápráztatni minket. Pedig mily naivak vagyunk mi, az "erősebbik" nem. Azt tehettek velünk, amit csak akartok. Ma angyalok vagytok, holnap kis huncut ördög válik belőletek, és megszédítitek lelkünket, testünket, vénségünkre nevetséges majmot csináltok belőlünk.
Igen ezek is Ti vagytok, a csupa nagybetűvel írott NŐ. Menekülnénk tőletek, de nem lehet. Ilyenkor pajkosan nevettek rajtunk. Mindig tudjátok, úgyis Ti vagytok a győztesek. Ez ellen nem lehet apellálni. Bármit is teszünk, mi maradunk alul. Jobb beletörődni sorsunkba, és amíg csak élünk szolgálni benneteket.

Jaj, ne mondjátok, hogy ezek csak szavak! Higgyétek el, minden férfitársam ezt gondolja rólatok, még ha sokszor nem is meri kinyilvánítani, féltve férfiúi büszkeségét. Fél, hogy akkor Ő, a teremtés koronája a földre hull. Ellenben szíve mélyén,  abban a kicsinyke rekeszében megadja magát, és titkon lábaitok elé borul.
Fiatalok és öregek, kacérok és szűziek, ezek is mind Ti vagytok. Ha meglátunk bennetek, eláll szavunk és csak dadogunk, vagy épp bizonygatjuk, mennyire szeretünk bennetek.

Tudom, sokszor nem hisztek nekünk. Talán igazatok is van. Rosszak vagyunk, és nem kellően becsüljük meg, amit értünk tesztek hosszú éveken át. Úgyis mondhatnám a bölcsőtől a koporsóig.
Szeretnénk kiismerni igazán, mi lakozik arcotok mögött. Megpróbálunk szemeitekben olvasni, de olyanok vagyunk, mint bukott kisdiák, aki nem tanulta meg az ábécét. Hiába ismételjük meg a tanévet, akár százszor is, sohasem tudunk felülkerekedni, megismerni ezer arcotok.

Érzem, most is mosolyogtok rajtam, amikor ezeket a sorokat olvassátok. Tán majd megveregetitek vállamat, vagy bíztatásul egy csókot adtok a homlokomra.

Drága nők, nagyon kérlek bennetek, ha lehet, akkor az utóbbit adjátok nekem! Egy női csóknál nincs édesebb és jobb a világon. Ez az, amiért érdemes élni nekünk, férfiaknak.