Hideg, téli éj volt. Az égen fagyosan ragyogtak a csillagok és még a Holdapó is dideregve indult el a hosszú égi útján, alig várva, hogy már leteljen az éjszakai szolgálat. Mindenki fázott és vacogott. Az erdei állatok némi melegséget keresve összebújtak, vagy biztos helyett kerestek maguknak a bokrokban, hasadékokban és egy öreg fa odvában.

Egy öregember bandukolt jégben, hóban menedéket keresve magának az erdő sűrűjében. Miért jár ő  egymaga ily cudar időben, az erdőben? – kérdezte a kicsi őz, amikor kisandított rejtekhelyéről. – Más ember téli éjjel behúzódik házacskájában és onnan hallgatja, amint a jeges északi szél dudorászik a kémények között. Ki ő és. mit akar itt? – bármennyire is szerette volna, kérdésére nem kapott választ.

Pár nap múlva Karácsony. A házakból finom tészták illata szállt ki a szabadba. Már a fenyőfák is várják, hogy bevigyék őket a meleg szobába és ott gyermekek táncolják körbe őket.

Az öreg csak ment és ment egyre fájdalmasabban húzta lábait. Bizonyára nagyon fáradt lehetett. A hideg szél pirosra csípte arcát és orrát, kezei elgémberedtek, alig bírta fogni a botját, amivel támogatta magát, hogy a néha – néha feldühödő szél fel ne lökje. Ilyen korban, egy sötét erdőben, ha elesik az ember, az végzetes is lehet. Nincs, aki talpra segítse, belékaroljon, és biztonságos helyre vezesse. Itt csak magára hagyatkozhat az ember. Egyedüli támasza csak a botja volt. Nélküle talán már egy lépést sem tudott volna tenni. Nehéz az öregség, főleg, ha fáj valami a testnek.

Éhes is volt. Ki tudja, mikor evett utoljára. Tarisznyája üresen árválkodott. Már megette az utolsó kenyérhéját is. De mit tud enni itt a sötét, fagyos erdőben. Messze még a reggel, hogy valamilyen lakott helyre botorkáljon.

Még egy lépést! Még egy lépést! – biztatgatta magát. Igazából nem tudta hová megy. Csak gépiesen vitték előre a lábai. Bármennyire is szeretett volna menni egyszer csak elfogyott az ereje. Egy közeli vastag törzsű fának dőlt és holtfáradtan lerogyott. Már azt sem érezte, milyen hideg a hó, és hogy jégcsapokon citerázik a szél. Jó volt megpihenni, nem menni tovább.

A fa odvában lakó bagoly ijedten meresztgette szemeit az öregember felé. Sok mindent már megélt, de még ő sem látott ilyet, hogy egy öregember éjszakázik Karácsony közeledtén az erdőben.

Nincs neki otthona, családja, aki meleg ételt rak elé? Miért indult neki az öreg a nagy ismeretlennek? Hová akart eljutni, ilyen cudar éjjelen? – tépelődött magában a bagoly. – Segítenie kellene neki, mert még megfagy. De ő, hogyan tudna segíteni egy embernek? Hiába okos, és tanult állatnak gondolják sokan. Mégsem tudja a választ. Ilyen esetről nem szól a fáma.

Tenni kell valamit, de sürgősen! Egyre hidegebb az idő. Úgy látszik, ma éjjel a tél tábornok megmutatja erejét. Mindent megfagyaszt, ami útjába kerül. Nincs kegyelem. Ezen az éjjelen ő lesz az élet, halál ura. Az öregembert is megfagyassza, ha csak valami csoda nem történik. De milyen csoda történhetne itt ebben a távoli erdőben? Nincs esély, hogy bárki is megmeneküljön.

A bagoly csak nézte és nézte, és közben törte a fejét. Váratlanul, mint amikor nyáron a sötét felleget villám hasítja ketté. Úgy jött az ötlet kicsi fejébe. Megtalálta a megoldást, ás ujjongva elrepült valahová a fáról. Elmegy az erdő legerősebb állatához a medvéhez. Igaz ilyenkor őkelme téli álmát alussza, de remélhetőleg nem haragszik meg rá, amiért felébreszti.
– Mackó koma, – lépett az alvó állathoz – segítségedet kérem. Az erdőben van egy öregember, fekszik a fa alatt, ahol van az odúm. Ha nem segítünk neki, akkor reggelre megfagy.

A nagydarab bundás állatnak nem nagyon tetszett, hogy a bagoly felébresztette legjobb álmából. Hatalmas mancsával majdnem odacsapott a bagolyra, amiért nem hagyja aludni. Végül aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, még ő is kerülhet bajba és akkor neki is jól jöhet a segítség. Brummogva kikászálódott jó meleg vackából és elindult a bagoly után. A medve körbeszaglászta az elalélt öregembert és tanácstalanul megkérdezte:
– Mit tegyünk vele?
– Valami biztonságos helyre kellene vinni. Itt jéggé fagy reggelig.
– Hová vigyük? Barlangodban talán átvészelhetné az éjszakát és erőt gyűjthetne, hogy tovább menjen.
– Még hogy bevigyem a barlangomba. Oda ember be nem teheti a lábát! – tiltakozott a medve. – Nem engedem meg.
– Mackó koma, csak most az egyszer tegyél kivételt. Szegény olyan öreg és elesett. Segítenünk kell rajta. Jóisten is ezt kéri tőlünk.
A medve hosszasan gondolkodott. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Végül kinyögte:
– Egyedül el sem bírom. Szólok bátyámnak, hogy segítsen.
– Siess, kedves Mackó koma! Nagyon hideg az éjszaka. Szegényke már nem sokáig bírja.
A hatalmas lábait nyakába szedve elrohant és néhány perc múlva visszatért bátyjával. Felmarkolták az öregembert és elvitték a medve barlangjába. Ott puha mohára fektették, és még száraz levelekkel be is takarták.
Amíg az öregember aludt a medve és a bagoly őrködött odakint, nehogy valaki felébressze. Bármennyire is titkolták, valahogy mégis híre futott, hogy a medve barlangjában egy ember piheni ki a hosszú út fáradalmait. Talán a kicsi, kíváncsi mezeiegér híresztelte el az erdőben a nem mindennapi eseményt.

Egyre több állat kezdett gyülekezni a barlang környékén. Eljött a fürgelábú őz, majd a szarvas. Róka is egyszer csak megjelent valahonnét, és lefeküdt a hóba egészen közel a bejárathoz, hogy elsőnek láthassa meg az öregembert. A környék fái is megteltek madarakkal. Pedig ők nem nagyon szeretnek repdesni éjjel. Szívesebben elüldögélnek a fák magas, biztonságot adó ágain. De most hiba lett volna távol maradni. Még hogy lemaradjanak az emberrel való találkozásról. Aki csak élt és mozgott, az mind eljött, és türelmetlenül várta, hogy az öregember felébredjen. Bármennyire is szerették volna siettetni a dolgot, szegény annyira kifáradt, hogy még a nappalt is átaludta. Már attól tartottak, hogy meghalt. Be is küldték a harkály doktort, hogy nézze meg, mi van az öreggel? A harkály jól megvizsgálta, mint ahogy illik egy orvosnak, és örömmel jelentette társainak, nincs, semmi baj csak mélyen alszik a vendégük. Egy kis idő kell, míg kipiheni magát. 
Az erdő állatai elhatározták, hogy megvendégelik az öregembert. Miért ne tennék, hiszen karácsony van.

A barlang előtti fenyőfát szépen feldíszítették. Aggattak rá mindenféle gyümölcsöt és erdei díszt. Alája meg ajándékot raktak, ami bizonyára tetszeni fog az öregembernek. A szarkákat elküldték a közeli faluba, hogy szerezzenek valamilyen elemózsiát. Valószínűleg éhes lesz, amikor felébred. Mégsem eheti azt, amit az erdő állatai.
A madarak elrepültek és hamarosan sok – sok ennivalóval tértek vissza. Volt ott egy hatalmas szikla, és most ez szolgált asztalként. Amikor már minden készen állt a medve belesett a barlangba. Az öregember éppen akkor nyitotta ki a szemét. Először nem tudta, hol van? Azt hitte csak álmodja az egészet. Megpróbált visszaaludni, hogy az álom tovább tartson. De még mielőtt újból elaludt volna meglátta a medvét. Ijedten húzta össze magát a vackán. A medve barátságosan közeledett hozzá. Szegény öreg annyira reszketett a félelemtől, hogy majdnem elájult. Szemei előtt lepergett élete, és várta a legrosszabbat.

Lehet, hogy ez látta meg a medve és megállt. Intett a többi állatnak, hogy jöjjenek be, és valahogy értessék meg vendégükkel, hogy nem kell félnie. Előre küldték a nyulacskát és a kicsi őzet. Mégis csak kedves állatok és az ember is szereti őket. Jó volt a terv. Az öregember kissé megnyugodott és megsimogatta a lábánál ugrándozó állatokat.
– Hol vagyok! – kérdezte csodálkozva. – Ez valóság vagy csak álmodom az egészet?
A kicsi őz nagy szemeivel biztatón ránézett, és mintha azt mondta volna:
– Ne félj, bácsi! Nem kell félni tőlünk! Gyere ki a barlang elé és együtt ünnepeljük a kisded megszületését!  
Az öregember kissé bizonytalanul, kibotorkált a barlang elé, és ámulva látta, hogy az állatok milyen gazdagon megterített asztallal várták a csillagos ég alatt. A fenyőfán jégcsapok ragyogtak, ahogy a Hold bágyadt fénye megcsillant rajtuk.

Az égen angyalok szálltak hirdetve megszületett a Jézuska.