Kürtszó, kiáltás voltam valamikor,
bénult csillagokat felriasztottam,
mára már csak rekedtes fagottom szól,
ha pisszegnek, az is elhallgat gyorsan.
Most csak haldokló légyzümmögés vagyok,

magamnak sírok, ordítok, könnyemtől
párásodnak szürke, őszi ablakok,
a szavamtól többé már fal le nem dől.
De még egyszer kiáltás, kürtszó leszek,
mások hiába fintorognak, szánnak,
hadd hallgassák a szürke középszerek,
amint megfújom majd okarinámat.
A világ lassan minden szépet felfal,
rémületek jönnek és szörnyűségek,
nem érem be gyáván önsajnálattal,
testvértelen, árván tovább nem élek.
A csillagok még most is tündökölnek,
hiszek az írásban, az igaz szóban,
hát elmesélem értő embereknek,
mivé lettem és valaha mi voltam.

2014. május 19.