Szívemben vajúdik, születik rögeszme,
hamut hintek és dobok rá követ,
mintha a hév rám lenne, kötve, szögezve,
tapadó árnyként oson és követ.

Gondlovak patája a hátamon vágtat,
magukkal ragadnak a tengerig,
árad az idő, már átmossa a gátat,
a lélek fárad, test porrá foszlik.

Miért merítek oly mélyre le a jajból,
mikor megretten tőle a szívem,
nem dolgom dönteni a bajról, halálról,
mit kivetett a sors, vagy az Isten.

Mily jó annak, ki csak vigadott, mulatott,
bukott angyal-kedvvel falt abrakot,
zsebében lapulnak ellopott holnapok,
míg a többség teng, mint élő-halott.

De magamat még a sötétben se szánom,
vár a lehetőség az alkalom,
nyári havon siklok, hetedhét határon,
enyém az illúzió, az álom.

Kibont a nappal és betakar az éjjel,
frissít a víz, jóllakat az étel,
takarózom fájdalommal, kéjjel,
szívem rögeszméje égig ér fel.

A holnap adománya kevés, de elég,
én lettem magamnak a menedék.

2014. május 11.