Levél Édesanyámnak a felhők fölé
Egykor az élet tekeredett nyakamra,
a világhoz kötő, szoros köldökzsinór,
sikolyom, jajom az ég, a föld is hallja,
hullt-léted az enyémmel immár összeforr.
Mily erős is törékeny termékenységed
titka, megfogyva is, de még bennem honol,
hamvadból ébrednek fel új nemzedékek,
bennük vagy elrejtve a jelenben valahol.
Semmit nem hagytam el és el nem felejtek,
a selejtet, értéket egybe kevertem,
feleselnek velem a lázadó sejtek,
egyedül maradtam öregen, leverten.
Hogy nem mosolyoghatsz, már sosem hiszem el,
gyászt, bánatot vajúdik a „bölcs” teremtés,
vádló szavaimra némán sírod felel,
mily sok idő telt el és mégis oly kevés.
Néha mintha egy síró kisgyermek lennék,
felhőszoknyád szegélyébe kapaszkodom,
eleven valóság ez, nem foszló emlék,
lágy kezed, mint iránytű kemény sorsomon.
Hőségben kínoznak vad, didergő fagyok,
melléd telepednék le felmelegedni,
csak nagy ritkán szólok, inkább már hallgatok,
nem tudom elhinni, az élet csak ennyi.
20014. 04. 28.