Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr éltek a törpék kicsinyke házaikban. Mindenki tudja, hogy a törpék apróka kis lények az emberi szem alig veszi észre őket. Közöttük volt egy még náluknál is kisebb törpe, akit úgy hívtak Pindurka. Olyan kicsi volt, hogy valósággal elveszett társaik között. A többiek csúfolták is ezért. Senki sem akart vele barátkozni.

Szegény kicsi törpe egymagában élt tökházacskájában és egész nap szomorkodott termete miatt.

– Miért vagyok ilyen kicsi? Senki sem akar velem barátkozni. Mindenki kiközösít. Istenem, add, hogy én is akkora legyek, mint a társaim!

Siránkozását meghallotta egy kismadár és a tökház tetejére repült.

– Mi a baj, kicsi törpe? – kérdezte.

– Nagy az én bajom, legszívesebben elbujdosnék, hogy senki se lásson. Mindenki engem csúfol, mert kicsi vagyok. Mondd csak, kismadár, tehetek róla?

– Természetesen nem tehetsz róla. Nem a te hibát, hogy kicsinek születtél, és a törpék közt is te vagy a legkisebb.

– Akkor most, mit tegyek? – sírta el magát a kicsi törpe. – Nekem sohasem lesz barátom. Mindenki elfordul tőlem.

– Ne búslakodj ez miatt! Segítek egy jó barátot találni.

– Igazán megtennéd?

– Miért ne?

– De ki barátkozna egy kicsi törpével – szomorodott el újból.

– A közeli faluban van egy kisfiú. Szegényke bicebóca. Nehezen tud járni, ezért neki nincsenek barátai. Reggeltől estig magányosan ül a szobájában. Szülei egészen kétségbe vannak esve gyermekük miatt. Gyere velem, és legyél a barátja ennek a kisfiúnak! Meglásd, nagyon jól kijöttök egymással!

A szegény kicsi törpe elgondolkodott, majd felvidulva mondta:

– Nem bánom menjünk! Kíváncsi vagyok erre a kisfiúra.

A madárka elvezette a törpét a faluba és megmutatta melyik házban lakik a kis bicebóca. Ő pedig rászállt a ház előtti fa ágára és onnan nézte, mi fog történni.

A szegény kicsi törpe félve surrant be a kisfiú szobájába, aki ült az asztalnál mellette mankói és rajzolt. A nem várt vendég észrevétlenül felugrott az asztalra, mert egy törpe előtt nincs akadály és köszöntötte a rajzolót:

– Szervusz! Látom, szépen tudsz rajzolni. Nekem is rajzolj valamit!

Először a kisfiú nagyon meglepődött. Talán, ha nem fájt volna a lába, ki is szaladt volna. Mivel nehezen mozgott csak annyit tudott tenni, hogy kezeit gyorsan a rajzpapírra tette kiesve belőle a ceruza. Eltakarta a rajzot, ami egy csodálatos táj volt magas hegyekkel és széles folyóval.

– Ki vagy te? – kérdezte riadtan.

– Egy törpe, kicsi törpe és a törpék közt is a legkisebb.

– Mit akarsz? Miért jöttél?

– Barátkozni szeretnék veled. Legyél a barátom!

– Barátkozni akarsz velem? – csodálkozott el a kisfiú. – Hiszen velem senki sem akar barátkozni. Az egészséges fiúk mindig azt mondják, bicebóca vagyok és nem barátkoznak egy sántával. Te akkor, miért szeretnéd, hogy barátod legyek?

– Tudod, – kezdte a szegény kicsi törpe – engem sem kedvelnek a társaim, mert nagyon apró termetű vagyok még a törpék között is. Ezért nagyon jól megértem szomorúságodat. Szerintem mi igen jó barátok lehetnénk, ha te is akarod.

– Gondolod? Nagyon örülnék, ha nekem is lenne barátom, akivel tudnék játszani.

– Na, látod? – lelkesedett fel a kicsi szegény törpe. – Te tudsz szépen rajzolni, én meg varázsolni. Rajzolsz egy szép tájat, és amikor elkészülsz vele, elmondom a varázsszót, hogy elrepüljünk oda, mint két jó barát. Abban az új világban nem leszel bicebóca, én meg ugyanolyan törpe leszek, mint a többiek. Meglásd, nagyon jól fogjuk magunkat érezni.

– Vannak szép, színes ceruzáim is, amit édesapám vett nekem. Ezekkel fogom megrajzolni, ahová elmegyünk – örvendezett a kisfiú csillogó szemmel.

– Nagyszerű, akkor ugye barátok lettünk.

– Naná, hogy azok.

Mindjárt neki is láttak a rajzolásnak. Egy – kettőre csodálatos táj kerekedett ki a ceruza alatt a fehér papíron. Ámulattal nézték, amikor elkészült.

– Kész – mondta a kisfiú. – De hogyan fogunk elutazni ide?

– Ezt csak bízd rám! Elmondom a törpék varázsszavát, és már ott is vagyunk. Felkészültél az utazásra?

– Igen. Már alig várom. Még sohasem hagytam el hosszabb időre szobám négy falát. Remélem, most sikerül!

Ezeket a kicsi törpe meg sem igen hallotta, annyira lekötötte a varázsszó.

– Akkor mondom. Készülj a nagy utazásra! Hipp-hopp!

Ahogy kimondta, már nem is voltak a szobában. Egy szemvillanás alatt a papíron megrajzolt vidéken találták magukat. A kisfiú tudott járni, mint társai, és a kicsi törpe is megnőtt. Megtörtént a csoda. Mint két igaz barát elindultak felfedezni ezt az új világot és útjuk alatt rengetek élményben volt részük. Bejárták az erdőket, versenyt szaladtak egy virágos réten, ahol a színes pillangók mindenhová követték őket. Az erdőben madarak adtak nekik koncertet, amikor beléptek a hűs, árnyat adó lombok alá. Az őzike riadtan nézett rájuk, de amikor látta, hogy jó szándékkal jöttek, nem ellenségek, bátran előjött rejtekhelyéről és vidám ugrándozással köszöntötte az erdőbe tévedt vendégeket.

Az erdőn túl volt egy gyönyörű kastély, amelyben lakott a szépséges királykisasszony édesapjával. Bekopogtak a nagy tölgyfa ajtón és az őrtálló kapus szomorúan kérdezte tőlük:

– Mit akartok? Királyunk ma nem fogad senkit. Nagy a bánata. A hétfejű sárkány ma estig adott haladékot, hogy a király adja hozzá feleségül a lányát. Amennyiben nem teljesíti a kérését, kénköves tűzzel elpusztítja a kastélyt és mindenkit, aki benne lakik. Csak akkor merészeljétek zavarni királyunkat, ha meg tudjátok menteni a királykisasszonyt!

A törpe már fordult is volna vissza, de a kisfiú bátran kihúzta magát és mondta:

– Majd én megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Megszabadítom a királykisasszonyt a fenevadtól, ha kell az életem árán is.

– Hogyan tudnád, barátom? – csodálkozott el a törpe. – A sárkány nagyon erős és még ketten sem bírnánk vele.

– Ezzel te most ne foglalkozz! – mondta határozottan. – Tudom, mit kell tennem. Megküzdök azzal a hétfejű sárkánnyal.

A király sem akart hinni a kisfiúnak, de az addig – addig beszélt, míg a király beleegyezett.

– Fiam, mit kérsz jutalmul, ha sikerül legyőznöd a hétfejű sárkányt? – kérdezte.

– Fenséges királyom, nem kérek én mást, mint a leánykája kezét.

Este jött is a sárkány kénköves tüzet okádva mind a hét fejéből és követelte a királykisasszonyt.

– Azt bizony egykönnyen nem kapod meg – állt a kisfiú a sárkány elé.

Erre a fenevad olyan éktelen nevetésbe tört ki, hogy csak úgy zengett bele a kastély. Aki ott volt, az mind ijedten menekült biztonságos helyre. A törpe is el akart szaladni, de társa ráparancsolt:

– Ne menj sehová, szükségem van rád! Eddig is mindent együtt oldottunk meg, ezentúl is így lesz.

A hétfejű sárkány ezeket látván, hallván még dühösebb lett, és mindjárt kihívójára akart rontani, de akkor a kisfiú villámgyorsan a porba egy hatalmas buzogányt rajzolt, és mondta a törpének:

– Mondd el hamar a varázsszót!

– Hipp-hopp – hangzott riadtan a törpe szájából.

Abban a pillanatban a rajzolt buzogányból valóság lett, amit a kisfiú felkapott és hétszer, egymás után úgy vágta fejbe a sárkány mind a hét kobakját, hogy az holtan rogyott a földre mindenki legnagyobb meglepetésére.

Így megmenekült a király, hogy egyetlen leánykáját egy csúf hétfejű sárkányhoz kelljen férjhez adni. Nagy volt az öröm a kastélyban, és már éppen ki akarták hirdetni, hogy a sárkányt legyőző vitéz és a királykisasszony egybekel, amikor a szobába bejött a kisfiú édesanyja és mondta:

– Kicsi fiam, drágaságom, későre jár. Ideje már lefeküdni.

A kicsi törpe az asztalon a barátja fülébe súgta.

– Jó volt veled játszani. Végre nekem is van barátom. Igazad volt legyőztük a hétfejű sárkányt. Mi együtt mindenre képesek vagyunk. Aludjál jól! Szép álmokat! Majd holnap is eljövök, és megint játszunk egy jót – mondta és eltűnt az asztalról.