Magadban mindig új kutakat ásol,
néha felfeslenek rejtett rétegek.
Megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél, de sajnos nem lehet,
kifosztott termekben magad keresed.

Mert üresek mind már a régi szobák,
tárva-nyitva rajtuk az ablakok.
Hiába erőlteted sorsod tovább,
a világtalan vezeti a vakot,
inteni őket hiába akarod.

De bolyongsz, kutatsz mégis, makacsul,
valahol mélyen titokban reméled,
hogy a szívek szorítása lazul.
A lomok között még találhatsz szépet,
legalább a tárgyak mentenek téged.

.Kertedben elporladt a kedves asztal,
zavaros álmaid csontkutyák őrzik,
többé téged már senki nem marasztal.
Az önzés, árulás fájdalma vonyít,
kaparnak elvetélt forradalmaid.