A napfény most csak szűrten, lopva ragyog,
mást kényeztetnek éltető sugarak ,
de én örökre idehaza vagyok,
virágot szedek, etetek, madarat.
Falum ásít odalenn a völgykatlan
ölén, mező, rét, a fák ugyanazok,
a lényegük nekem már halhatatlan,
e kedves börtön rabja maradok.
Nyikorog rakottan a szénásszekér,
az emlékezet velem végtelenbe,
a világom rég más mércével mér,
halott csillagtól vaksötét az este.

Ha itthon vagyok, miért vágyom haza,
lelkemet minek hiánya égeti,
a valóság pányvája mitől laza,
hová tűnt innen, mi meleg, emberi.
Több, mint nosztalgia, hiányzó élet,
mi mozgásban tartja a holt anyagot,
keresek színeket és régi képet,
kis falum él, zsibong, felragyog.
Zöldellnek halmok, morajlanak malmok,
száz udvar kotkodácsol köröttem,
körmenetet látok, harangszót hallok,
messzi magamból végre hazajöttem.

Az arc ráncos, a tenyér kisimul,
de a szépség leng kiterjedéstelen,
mielőtt minden a semmibe hull,
már itt álmodom végig az életem.

2014. április 11.