A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok éltetve engem,
bennetek nincs gát és nincs végső határ,
csak remény, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,
kegyetlen fosztva engem az örömtől,
aranyfátylat vontok jelenre múltra,
bár tudom, hogy a jövő majd összetör.
Nekem csak Ti vagytok és maradtatok,
meséljetek arról, mi tán sosem volt,
nyújtsátok felém segítő karotok,
hogy feléledjen bennem az, mi most holt.
Legyenek forrók mind a kihűlt szavak,
öleljenek ledér, csalfa, hű rímek,
égjen ki lelkemből a méreg, salak,
csoszogjak, száguldjak újra Veletek.
Ujjam öröme siklik verstesteken,
vonzó formák, makrancos metaforák,
dobban szívem, vagytok az érverésem,
a magányom habzsol  megkésett csodát.
Képzelt csókok, nevetés és a lázak,
az életet sokszor csak úgy színlelem,
Veletek bélelem szakadt párnámat,
maradjatok itt örökre, mellettem.

2014. ápr. 9.