Mikor rám tör az öröm, a nem várt
boldogság és én bátran kimondom,
vagy leírom egy gyűrött papíron,
ahol a sorok kergetik egymást,
feledem bajaim és a gondom.

Máskor meg rossz kedv bénít, leteper,
érzem, körém magas falak állnak,
és a szétrúghatatlan bánat
fogságába kerülhet az ember,
börtönnek érzek otthont és házat.

Olykor mintha egyedül a földön
csak én élnék, hol a közöny legyint
felém, szorongok folyton és megint,
de akaratom mégis megőrzöm,
bár nem látom a fényt, csak szürke szint.

Mikor szirmait bontja bennem a remény,
elindul hozzám mind a négy égtáj,
elsorvad a harag és a viszály,
csak siker lehet a végeredmény,
az élet győz és maghal a halál.

Ha töprengek, magamba mélyedek,
és bánkódom, világom nyomorán,
mert nem lehetek irigy és kaján,
látom, a tanácstalan emberek
ajkán fájó kérdés, talán-talány.

Öröm körökön, bánat karikán,
a változás örök rabja maradok,
bármeddig torlódnak is a napok,
ismerem minden vétkem és hibám,
de élni oly gyönyörű állapot.

2014. 03. 09