Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Svéda-Graholy Mariann
  főszerkesztő helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Hollósi-Simon István
  webadmin

Jelenlegi hely

Tánc a végtelen peremén

Graholy Zoé
Graholy Zoé képe

   Van nekem egy saját csillagom, valahol a végtelen kozmoszban. Egy apró, különös világ, amely csak az enyém. Én teremtettem magamnak, a lelkem legeldugottabb zugában. Az enyém minden fényével, minden árnyékával, minden kavargó érzésével. Ez az én kis birodalmam, ahová bármikor hazatérhetek, és ahol még az univerzum is úgy forog, ahogyan én akarom.
   A menedékem, a szabadságom, a titkos világom, ahová akkor húzódom vissza, amikor odalent már túl szűknek érzem a mindenséget. Amikor a gondolataim egymásnak feszülnek, az érzéseim pedig úgy kavarognak bennem, mint egy kitörni készülő szupernóva.
   Csendországban azonban nincs mindig csend. Néha olyan viharokat rendezek, hogy a szomszédos galaxisok is biztonságosabb pályára húzódnak. Felborítom az égboltot, összekeverem a csillagképeket, és ha úgy tartja kedvem, még a Holdat is arrébb tessékelem. Itt nem kell engedélyt kérnem a végtelentől, itt én szabom a törvényeket.
   Egyik éjszaka levettem a cipőmet, és mezítláb kiléptem a csillagom peremére. Talpam alatt apró fények pattantak szét, a hajamba beletúrt a kozmikus szél, előttem pedig ott hullámzott az egész végtelen. Táncolni kezdtem.
   Először lassan, szinte csak a lábujjaimmal érintve a csillagporos felszínt. Aztán egyre vadabbul. Úgy táncoltam, mintha minden elfojtott gondolatomnak, minden visszatartott sóhajomnak és minden ki nem mondott vágyamnak egyszerre akarnék utat engedni.
   Nevettem. Hangosan, felszabadultan, szinte fékezhetetlenül. Aztán minden átmenet nélkül sírtam. Mert ilyen vagyok én. Egyik pillanatban még a csillagokkal kacagok, a következőben már a könnyeimet számolom. Egyszerre vágyom arra, hogy valaki átöleljen, és arra, hogy az egész világot magam mögött hagyva elrepüljek. Kapaszkodnék, miközben minden porcikámmal a szabadságot keresem.
   Néha magam sem értem ezt a bennem kavargó végtelent. Él bennem egy szelíd lélek, amelyik még a legapróbb fénynek is örül. És él egy vad, szenvedélyes, amelyik nem ismeri a félmegoldásokat, amelyik megragadná az egész univerzumot, és kifordítaná a sarkaiból.
   Néha elegem van abból, hogy mindennek megvan a maga helye, ideje és rendje. Hogy a bolygóknak meghatározott pályán kell keringeniük, hogy a csillagoknak szabályosan kell ragyogniuk, és hogy még az érzéseinket is szeretjük szépen, érthetően elrendezni. Én néha nem akarok szabályos lenni.
   Néha azt akarom, hogy a bolygók visszafelé forogjanak, az üstökösök keresztezzék egymás útját, és a csillagok olyan fényesen égjenek, hogy egyetlen éjszakára se maradjon hely a sötétségnek.
   Azt akarom, hogy a vágy ne ismerjen távolságot, a szenvedély ne kérjen engedélyt, a boldogság ne féljen a holnaptól. Azt akarom, hogy egyetlen pillanatban elférjen minden, amitől dobban a szív, és minden, amitől belesajdul.
   Léteznek olyan tekintetek, amelyek napokig bennünk maradnak. Érintések, amelyek emléke még sokáig végigfut a bőrünkön. Hangok, amelyek egyetlen pillanat alatt képesek felkavarni a legmélyebb gondolatainkat. Léteznek olyan vágyak, amelyek nem akarnak elcsendesülni, bármennyire is próbáljuk őket visszaterelni a helyükre. Ilyenkor Csendország égboltja vörösbe borul. A csillagom felizzik, a távoli galaxisok táncra perdülnek, én pedig úgy érzem, mezítláb képes lennék átszaladni az egész univerzumon.
   Aztán egyszer csak megérkezik a hiány. Mert a szenvedélynek is van árnyéka, a boldogságnak is lehet fájdalmas oldala. Néha éppen az hiányzik a legjobban, ami a legtöbb fényt gyújtja bennünk. És vannak pillanatok, amikor a szívünk egyszerre őrzi a legszebb reményeinket és a legnehezebb félelmeinket. Ilyenkor megállok a csillagom peremén. Lenézek a mélységbe, és hagyom, hogy magával rántson. Zuhanni kezdek.
   Velem együtt zuhannak az emlékeim, az álmaim, a kimondatlan szavaim. Egy pillanatra elveszítem az irányt, a fényt, még a keservesen felfedezett önmagamat is. Aztán a mélységben egyszer csak kitárom a karom, és hagyom, hogy a szél az ég felé emeljen. Újra repülök. Nem azért, mert nem fáj a zuhanás, hanem mert már nem akarom, hogy a félelem döntse el, meddig merészkedhetek.
   Visszatérek Csendországba, leülök egy fénylő kőre, és végignézek az én birodalmamon. Milyen különös hely. Egyik sarkában könnyekből születnek csillagok, a másikban lángoló üstökösök kergetik egymást. Valahol egy régi emlék üldögél magányosan, máshol egy új vágy bontogatja szárnyait. Mindegyiknek helye van nálam.
   Már nem akarom különválasztani a bennem élő érzéseket. Nem akarok választani a szelídség és a vadság, a szerelem és a szabadság, a nevetés és a sírás között. Nem akarok mindig erős lenni, de gyenge sem szeretnék maradni. Néha csak azt akarom, hogy ne kelljen visszafognom azt a hatalmas életet, amely odabent feszíti a határaimat.
   Felállok, leporolom a térdemet, és újra mezítláb indulok a végtelenbe. Aztán táncolni kezdek. A könnyeim még nem száradtak fel, a szívem még mindig ezerfelé húz, de az arcomon már ott bujkál a mosoly.
   Mert én vagyok Csendország magányos kis csillaga. Néha lángoló üstökös, néha eltévedt fény, néha tomboló vihar, máskor reszkető hajnal. Nem mindig tudom, merre visz az utam, de már nem félek attól, ha közben elveszítem az irányt. Mert az én kis csillagomon nem kell választanom, hogy sírjak vagy nevessek, zuhanjak vagy repüljek, szeressek vagy vágyakozzak. Itt lehetek minden egyszerre.
   Hogy miért táncolok egyedül a kozmosz végtelenjében? Mert van egy hely, ahol nem kell kisebbre húznom a lelkemet, ahol nem kell elrejtenem a viharaimat, és ahol a szabadság nem csupán egy szép szó.
   Ez a hely az én világom. Az én csillagom. És amíg bennem akár egyetlen szikrányi fény is marad, addig én mezítláb fogok táncolni rajta.

TM

Rovatok: 
Irodalom