Volt idő, mikor más voltam,
szememben fény ragyogott,
hittem sok szép ígéretben,
és a holnap mosolygott.
Könnyebb volt a léptem,
nem nyomta vállam annyi év,
nevetésem szabadon szállt,
szívemben élt a büszke hév.
Hol van a régi énem,
ki mert álmodni nagyot,
ki a könnyek mögött is
mindig reményt kutatott?
Néha visszahívnám csendben,
csak egy percre, semmi más,
hogy átöleljem azt az embert,
ki maga volt a szárnyalás.
Megkérdezném, miért lett csendes,
merre tűnt el az a hit,
hol a régi, tiszta láng,
hol hagyta a szárnyait?
Mélyen még ott él bennem,
csak eltakarja az elmúlás,
de néha a múlt ködén át
érkezik a bíztatás.
Bár az évek elszaladtak,
más lett minden körülöttem,
a régi énem nem veszett el,
csak lecsendesült bennem.
TM