Tudod, hogy semmi másról nem tudsz írni most, csak a benned lévő gyászról, veszteségről. Azt is tudod, mennyit segít az írás, hogy leírd, kiírd, azokat az érzéseket, amelyeket átélsz, így élve meg a napokat, a gyász folyamatát. Mindenki másképp gyászol, azt mondják. A tovatűnő évek, hónapok, hetek és napok segítenek majd, azt mondják. Az emlékek széppé alakulnak, a rosszak elhalványulnak, megfakulnak. Reméled, így lesz. De ma még a lélek mélyén a megélt évek élnek, a jó és a rossz ugyanúgy ébred minden reggel. A hihetetlen tény még tagadásban tartja az ébredő napot, az érzelmek viharában szinte bénultan telnek a percek. Estére a harag is kopogtat, a viharban ő is benne van, beengeded, dühös vagy magadra, az egész világra. Éjjel alkudozol, elméd gyárt különböző dolgokat, „mi lett volna, ha”, a hajnal ébren talál, választ már nem talál. A szomorúság, a gyengeség, a mély üresség teljes súlyával telepszik a lélekre és testre. Napról napra növekszik, átveszi az irányítást, addig enged csak a szorításból, amíg fizikai tennivalódat intézed. Néha elfogadod, tudod, ez az élet rendje, de pár óra múlva már újra harag dúl benned. Gyászolsz és ez így van jól. Majd megtanulsz az emlékekkel élni, valóban csak a szépre emlékezni, róla soha el nem feledkezni.
   Halottainkat nemsokára felkeressük nyugvó helyükön, gyászoló szívünkre megnyugvást hozzon.

TM