Úgy hiányzik nekem
a messzeség,
karomba venném,
s ringatnám én.
Dúdolnék neki altatódalt,
szívem a szívén boldogan nyugodna.
Hiányzik nagyon a halk gitárszó,
mely oly szép,
magyar, igaz, való.
Hiányzik a messzeség,
mely hitet ad,
nem bánt, nem aláz,
szívem, ha hozzábújik,
a boldogság vár ránk.
Rideg a nappal,
s ha jő az éj
az árnyak megnőnek,
reszket a szív,
fáj a magány,
nélküled az élet mit ér.
Ezüstös holdsugár
az ablakon benéz,
simogatja arcom,
kicsim, ne félj.
Izzadt testem kiált,
merre vagy,
szívem téged vár szerelemvirág.
Gyűrött lepedő reggel felsóhajt,
hosszú volt az éj így álmatlan.
Csillog a harmat a fűszálak hegyén,
dereng az ég alja,
lassan a nap is kisüt,
simogatja arcomat sugara.
Megnyugodhatna már
a megtépázott lelkem,
de nem tud,
a messzeség hiánya
lelkemen vad táncot rop.
Ég a szívem,
ó, mennék én messzire,
de a lábam nem mozdul,
ide van szegezve.
Remélem, enged a rablánc,
s lelkem messzire szállhat.
A boldogság vár,
a messzeségbe van zárva.

2023. március 3.

TM

TM