Sétáltam a mennyországban,
kézenfogva, mosolyogva,
velük, kiket oly régóta vártam.
Az ég olyan volt,
mint egy végtelenbe nyíló kert,
ahol nem hervad el egyetlen virág sem,
s a csend ismerősen ölelt.
Ott nem számított az idő,
mert az időnek nincs hatalma azok felett,
akiket a szívünk egyszer igazán megszeretett.
Lépteink puhán simultak a fénybe,
s én csak néztem őket a reménybe',
ugyanazzal a mosollyal,
ugyanazzal a tekintettel,
ahogyan emlékeim őrzik őket.
Mintha soha nem is lett volna búcsú,
csak egy hosszú, halk várakozás.
Megértettem akkor, hogy vannak emberek,
akik nem múlnak el,
csak átköltöznek a szemünk elől a szívünk mélyére,
s ott tovább élnek bennünk,
s tovább világítanak, mint mécsesek a sötétben.
Néha egy illatban, egy régi dallamban,
egy ismerős mozdulatban térnek vissza hozzánk,
s egy pillanatra újra foghatjuk kezük.
Mert kit igazán szeretünk, azt nem viszi el az idő.
A szeretet olyan, mint az égbolt,
akkor is felettünk marad,
amikor már nem látjuk a csillagokat.
S ezen a napon, odafent,
újra együtt sétáltam velük.
Kézen fogva. Mosolyogva.
Mintha a szeretet mindig is tudta volna az utat hozzájuk.
Vannak s lesznek olyan kötelékek,
amelyeket még az elmúlás sem tud elszakítani.
Ők nem múltak el,
csak előrementek oda,
hol egyszer, tudom, majd újra találkozunk.

TM