Nem sokáig leszek már veletek - mondogatta.
   De mindig csak legyintettem, hogy ugyan... Annyira biztos pont az életben, hogy nem létezhet, hogy nincs jelen. Mindig ott volt, bármikor számíthattam rá, de már csak a puszta léte is támogatást nyújtott, akár csak az is, ha rágondoltam.
   Azon a héten mindannyian tudtuk, hogy közel a pillanat. A remény ott lebegett a levegőben, próbáltuk két kézzel markolni, kapaszkodni belé. Csak annyit kértem, hogy még egyszer ébredjen fel, és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy köszönök mindent. De mélyen belül tudtuk, hogy egy korszak hamarosan lezárul.
   Azon a hajnalon, mikor Anya ébresztett, azonnal éreztem. Az elmém egy része tagadta, de a reális, földhözragadt darabja már próbálta elfogadni és elfogadtatni. Miután a kegyetlen valóság minden kétséget kizáróan előttem volt, a világ tartópillérei alapjaiban inogtak meg.
   Nem lehet. Ha a talán legbiztosabb pont megszűnik, mennyire stabil a többi? Rám zúdult az elmúlás érzése és fenyegetése, ami folyamatosan velünk van, mindig elkísér mindannyiunkat, bárhová is megyünk, bármit is csinálunk. Most erősnek kell lenni, nem magunkat nézni, hanem mindent megtenni, hogy az utolsó útja minél szebb legyen. Hiszen annyi mindent tett értünk, ez a legkevesebb, amit most megtehetünk érte.
   Megérdemli.
   Az örökség, amit itt hagyott, viszont mindennél nagyobb értékű kincs. Ha ő nincs, egyikünk sincs. Az egész élete arról szólt, hogy másért létezett, másért tett-vett.
   "Oh, nekem jó ez, én nem válogatok. De azért, ha minden nap töltött káposzta lenne, azt nem bánnám."
Miközben mi mindig jobbra, többre vágyunk, neki ennyi elég volt a boldogsághoz. Sokat tanított, amiből sok minden csak később tudatosult. Vagy még később fog. Mert hiába mondják szakadatlanul, hogy addig becsülj meg valamit, amíg ott van, az élet sajnos tele van olyan leckékkel és érzésekkel, amiket csak akkor tanulunk és értünk meg, amikor már késő.
   Nemhogy az élet, nemhogy minden nap, hanem minden pillanat egy csoda, egy hatalmas érték, amit, ahogy idősödik az ember, a korral járó tapasztalat és a váratlan, abban a pillanatban elviselhetetlennek tartott fájdalmak miatt egyre jobban megtanul értékelni. Ahogy teszem itthon a dolgom, szinte nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe bármilyen apróságról. De ma már, ennyi idő elteltével, a fájdalmat javarészt egy kellemes melegség váltja fel. Persze a fájdalom ott van, soha nem is fog elmúlni, csak megtanul együtt élni vele az ember. De mellette jelen van, velem van a léte lenyomata, a kellemes, békés, szeretettel teli melegség. Mert a létezésünk egyik fontos lényege az, hogy ha már nem vagyunk itt, akkor hogyan gondolnak ránk. Úgy érzem, ebben hibátlanul teljesített.
   Hiszem, sőt érzem, hogy ha letekint ránk, mosollyal teszi, és úgy érzi, hogy megérte minden fájdalom, minden szenvedés, minden kemény munka, mert volt mellette rengeteg öröm is, és szinte hallom, ahogy mondja "Jaj, rágjam ki a kis szátokat."

TM