Évek óta várok, hogy veled menjen le a Nap,
S veled keljek reggel, hol csak a csend ölel.
Mosolyos fényében újra kivirul a holnap,
S minden halk sóhajban a remény felel.

Vagy számolnám a csillagok nesztelen sorát,
Míg álmaink fölött az ég ezüstje ragyog.
Kezedben meglelném szívem régi otthonát,
Hol minden kimondatlan vágy örökké mosolyog.

Ha egyszer elfáradna az idő vándora,
S az ősz arany fátylat terítne a fák fölé,
Te lennél lelkem legszebb, féltett otthona,
Mely elkísér csendesen az öröklét felé.

Mert nem a múló évek őrzik a szerelmet,
Hanem két összefonódó, hűséges szív dobbanása.
S míg a Nap minden hajnalon új fényt lehelhet,
Veled teljes az életem minden egyes állomása.

TM